Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Sajnos nem csak ez a folyam.  A klasszikusokban lassan 8 hónapja az SF-ben több mint egy éve nem jött ki semmi.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Bjani írta:

Sajnos nem csak ez a folyam.  A klasszikusokban lassan 8 hónapja az SF-ben több mint egy éve nem jött ki semmi.

Így igaz sad . Pedig én is a mesterművek miatt vettem könyvrohamos csomagot  sad

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Immár nem csak a DV Jo Walton kiadója: Mások között c. regénye előkészületben a Galaktikát is jegyző Metropolis Mediánál.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

wolferine írta:

Immár nem csak a DV Jo Walton kiadója: Mások között c. regénye előkészületben a Galaktikát is jegyző Metropolis Mediánál.

Ezt mi sem nagyon értjük. Ilyenkor azért meg szoktak kérdezni minket, hogy érdekel e.
Most nem tette senki.
De akkor azt mondom, egy gonddal kevesebb. Hiány az biztosan nincs írókban. smile

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Vigasz írta:
wolferine írta:

Immár nem csak a DV Jo Walton kiadója: Mások között c. regénye előkészületben a Galaktikát is jegyző Metropolis Mediánál.

Ezt mi sem nagyon értjük. Ilyenkor azért meg szoktak kérdezni minket, hogy érdekel e.
Most nem tette senki.
De akkor azt mondom, egy gonddal kevesebb. Hiány az biztosan nincs írókban. smile

Jo Waltont még nem olvastam, de  Metropolis Média könyvből többet is, a Könyvhéten is szereztem kettőt. Minőségben sajnos nagyon gyengék voltak, tele voltak elütésekkel, hibákkal sad Nem is veszek többet könyvet tőlük.

Utoljára Nuwiel szerkesztette (2015.07.28. 20:01:13)

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Vigasz írta:

De akkor azt mondom, egy gonddal kevesebb. Hiány az biztosan nincs írókban. smile

Sőt, néha mintha túl sok lenne belőlük. Főleg, hogy ha valamelyik ismertebb fantasy világon játszódó tucattörténetről van szó! big_smile big_smile

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Nuwiel írta:

Jo Waltont még nem olvastam, de  Metropolis Média könyvből többet is, a Könyvhéten is szereztem kettőt. Minőségben sajnos nagyon gyengék voltak, tele voltak elütésekkel, hibákkal sad Nem is veszek többet könyvet tőlük.

OFF
Igen, iszonyat mennyiségű könyv jön ki tőlük, iszonyatos tempóban, és sajnos, pont az utómunka - szerkesztés/olvasószerkesztés - terén tapasztalhatók leginkább hiányosságok. Olykor maga a szöveg sem a legjobb minőségű - laza, esetleges, csapongó, látszik, hogy rögtön képernyőre került és talán ott is maradt (tehát mielőtt kinyomtatták volna, senki sem olvasta át tüzetesebben papíron, pedig egyértelmű, hogy a papíralapú szöveget az ember figyelmesebben olvassa/szerkeszti, mint ami a monitoron van). Ez csak azért probléma, mert elriasztja az olvasót, és a kedvezőtlen tapasztalatok miatt elsikkadnak a kínálatukban szereplő, fogyasztható könyvek. (Én pld. nagyon szerettem a Melchior első részét - a másodikat még nem szereztem be -, de jól alakul az Inkvizítor-sorozat is, a Gyacsenko-szerzőpáros könyvei pedig nagyon ütnek.) De talán ennyi is elég, mert bár az MM fórumán vagyunk, az a Mesterműveket jelenti, nem a Metropolis Mediát. big_smile big_smile
ON

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

A MesterMűvek jöhetnek minden mennyiségben, már csak a fantasy alfolyam kötetei hiányoznak a polcomról.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Nuwiel írta:

A MesterMűvek jöhetnek minden mennyiségben, már csak a fantasy alfolyam kötetei hiányoznak a polcomról.

Úgy azért jobb lenne, ha már a mi polcunkról hiányoznának. smile

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

A Delta Vision pedig kiadhatna a Masok kozott hivatkozott fantasztikus konyveit. smile
Eleg impozans lista es magyarul csak egy kis resze jelent meg.

És akkor a hajósok vezetője
így szólt hozzá: "Kalózok szeretője,
kit öljünk meg kívánságod szerint?"
S ő azt felelte: "Mind!"

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Vigasz írta:
Nuwiel írta:

A MesterMűvek jöhetnek minden mennyiségben, már csak a fantasy alfolyam kötetei hiányoznak a polcomról.

Úgy azért jobb lenne, ha már a mi polcunkról hiányoznának. smile

Idén egyelőre gyorsabban vettem új könyveket, mint ahogy elolvastam volna azokat, így még mindig van a Könyvhéten vásároltakból, és azóta is vettem jónéhányat. Majd pár hónap múlva visszatérhetünk rá, lesz még Könyvroham, és karácsonyi akció.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Merritről és az Istár hajójáról írna valaki? Nincs fülszöveg, én meg semmit se tudok se az íróról se a könyvről. Miért jó? Miért jelentős?

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

A. A. Attanasio: The Dark Shore (1996)
szürrealista fantasy

Ezt a maga nemében egyedülálló könyvet semmi más olvasmányélményemhez nem tudom hasonlítani. Attanasiónak egészen elképesztő érzéke van a zsigerileg idegen és besorolhatatlan jelenségek ábrázolásához; például remek kontemporális Cthulhu-sztorikat ír. A zsánermegjelölésben a "szürrealista" jelző nem azt jelenti, hogy olvashatatlan; épp ellenkezőleg, nagyon is kalandos és fordulatos, tormagyökér recenzensek bizonyára a "high fantasy" kategóriába sorolnák; én azonban ezt a címkét találtam neki, hogy valahogy érzékeltessem színpompásan formabontó jellegét, túláradó tobzódását az egyedi ötletekben.

Adott egy Irth nevű világ, amelynek egész festői civilizációja a mágián alapszik, de nem olyan szürke és mechanisztikus módon, mint mondjuk Lyndon Hardynál. Itt a mágia mindent átható és átitató jellege dacára megőrzi misztikumát, kiszámíthatatlanságát, bizarr mivoltát. A csillagok például félméteres átmérőjű, tüskés gömböcök, fura ráncos arcuk van és inhumán szépségű énekeket zengenek; ezt főleg akkor lehet látni, ha véletlenségből lehullanak a földre. (Ilyenkor óriási marakodás indul meg értük, mert szinte kimeríthetetlen tárházai a reziduális mágiának.) Az egyik főgonosz egy ütött-kopott, rojtosra szakadozott, penészes emberbőr, akit egy régi, viharvert mankóra aggatva szállítanak, és ha megszólal, kék lángok gyúlnak a szemében meg a szájüregében. Éjszakánként mindenki ügyel rá, hogy fedett helyen háljon, mert a szelek dagályával megérkeznek a régi holtak szellemei, a levegőbe emelik az alvókat, és kilebegnek velük a világok közti űrbe. A tengerparton egész néptörzsek élnek abból, hogy hatalmas vonóhálókkal összegyűjtik az óceán hordalékát – hajóroncsokat, álomcetek sziláit, krákcsőröket, bűvnektárt harmatozó iszapvirágokat –, és áruba bocsátják a bennük lappangó mágiát. A jómódúak beszélő szibillamadarakat tartanak a kalitkáikban, akiknek az a természetük, hogy minden kérdésre válaszolniuk kell és sohasem hazudhatnak – viszont kedvük szerint kifacsarhatják az igazságot. "Ember vagyok-e vagy kutya?" - kérdi a szibillától az egyik főszereplő (aki történetesen félig ember, félig kutya). "Attól függ, milyen halált halsz majd; kutyához vagy emberhez méltót?" - feleli neki a madár.

Mint az eddigiekből kiderülhetett, Irth lakói az égvilágon mindenhez mágiát használnak, a háborúzástól kezdve az ipari termelésen keresztül a nemi életig. Még pénz helyett is talizmánokat meg amuletteket csereberélnek. Itt nincsenek varázslók, mert valamilyen szinten mindenki az; illetve akadnak néhányan, akik jóformán semmi mágiával nem rendelkeznek, csak a testi képességeikből próbálnak nyomorúságosan eltengődni, de ezek a társadalom legalját képezik, éhenkórász guberálónak minősülnek.

Történetünk kezdete előtt másfél évtizeddel egy ilyen guberáló koldus – bizonyos Wrat – a tengerparti hordalékban talált egy félelmetes hatalmú varázskardot és fellázította a csőcseléket Irth hatalmasai ellen. Irth amúgy földrajzilag hét nagy királyságra oszlik, mindegyiknek az élén egy-egy mágusdinasztiával, fölöttük pedig egyetlen fő-fő mágusfejedelemmel; ez utóbbi viszonylag friss fejlemény, a folyton viszálykodó országokat csak nemrég egyesítette egy minden skrupulustól mentes nagyúri família. Az új fenyegetés ellen mindenesetre annak rendje-módja szerint összefogtak, gyilkos harcban legyőzték a lázadókat, elszedték Wrattól a kardot, őt magát meg a hadnagyaival együtt lehajították Irthről a feneketlen űrbe.

Irth ugyanis a végtelen űrben lebeg, a Gondviselő Csillag periodikusan kialvó fényében fürödve, amely egyébként a mágia legfőbb forrása. Alatta is vannak más világok, ezek elől azonban jórészt elfogja a Csillag kisugárzását, így nekik jóformán semmi nem jut a mágiából. Ezek a meddő és sivár világok Irth poklai, ide kerülnek a holtak szellemei. (Egyikük egyébként gyanúsan emlékeztet a mi Földünkre.)

http://img06.deviantart.net/da6b/i/2011/078/0/4/flying_city_by_bzzz88-d3c0ch6.jpg

Na most a regény azzal kezdődik, hogy ez a Wrat, aki tizenöt éve lepottyant az egyik ilyen pokolba, valahogy – mindenki számára érthetetlen módon – újra előkerül onnan. Kardja már nincs, viszont hoz magával egy kisebb hadsereget az alvilág lakóiból. Egyébként ugyanolyan pitiáner kis gerinctelen féreg marad, mint annak idején, csak éppen minden aprómocsok jellemvonása gigászi méretűvé dagad a hatalom mámorában. Ezzel a módszerrel Attanasiónak sikerül egy abszolút hiteles és rettentően undok főgonoszt kreálnia, akinek indítékai és cselekedetei az első pillanattól fogva teljesen ésszerűek, mégis osztatlan utálatot vált ki az olvasóból. Mint egy súlyosan frusztrált kollégiumi portás, aki egyik pillanatról a másikra a világ teljhatalmú diktátora lesz.

A megdöbbentő átalakulást alapvetően alvilági hadseregének, a kakodémonoknak köszönheti. Ezek a kakodémonok – ahogy arra az olvasó előbb-utóbb rádöbben - valójában közönséges földi emberek, csak a külsejüket változtatta meg a Gondviselő Csillag fénye. Viszont mivel egy olyan világból valók, ahol a varázserő ismeretlen fogalom, teljesen immunisak mindenféle mágiára. Oda lehet menni hozzájuk és szétverni a fejüket egy közönséges bunkósbottal, ennél mi sem egyszerűbb. Csak éppen ilyesmit Irthen évszázadok óta nem csinált már senki, annyira ésszerűtlen; ha tudniillik a kiirtandó személyt csupán a legelemibb mágikus védőburok övezi, a fejbekólintásnak máris nincs semmi hatása. Más szóval: Irth kifinomult népe elfelejtette a primitív, fizikai erőszakot.

E kínos hiányosság eredményeképp a királyságok kártyavárként omlanak össze Wrat inváziója előtt. Két mágusdinasztia sietve átpártol hozzá, a többit lényegében kiirtja és teljesen irracionális terroruralmat vezet be Irthen. (Mint már említettem, borderline típusú személyiségéből ez logikusan következik; a cselekményfűzésben nem látok semmi hibát.) Úgy tűnik, senki sem állhat ellen neki.

Ez persze nem egészen így van. Mert vannak, akik igenis fel tudják vele venni a harcot: a hozzá hasonló, varázserő nélküli söpredék. Illetve közülük azok, akik koldusként és számkivetettként is megőrizték az akaratukat, a méltóságukat, a személyiségük integritását; nem váltak frusztrált lelkük beteg hajlamainak játékszerévé. Továbbá néhányan az uralkodó irthi nagyurak közül, akik nem hódolnak be reményüket vesztve vagy nem pusztulnak el az értelmetlen harcban, hanem gőgjükön fölülemelkedve hajlandók leereszkedni az aljanép közé, hogy eltanulják a módszereiket.

Így aztán igen vegyes társaság verődik össze. Két félállati lény ("beast taint in the blood"), egy filozófus kutya meg egy könyörtelen macska; egy temperamentumos utcalány, kurvába oltott tolvaj; az egyik máguskirályság árván maradt örökösei, egy keménykötésű kamaszlány meg egy folyton sopánkodó kisfiú, aki gyöngeségében végül árulóvá válik (ez a tartomány egy repülő városerőd volt, amit Wrat mindenestül elpusztított, miközben ők épp vadászni voltak); Drev nagyúr, egykor a legfőbb mágusfejedelem, ma hontalan földönfutó a pusztaságban; egy öreg, megfáradt orgyilkos-varázsló, akit a nirvána irthi megfelelőjének küszöbéről szólít vissza a váratlan válság; egy Bagolyolaj nevű talizmánárus asszony; egy rendíthetetlenül hű udvari testőrkapitány; és még néhányan mások...

Ezeknek a kategóriáknak mind megvannak a képviselői a frontvonal túloldalán. Ott is találunk varázserő nélkül tengődő páriákat, félállati lényeket, varázslókat, renegát máguskirályokat. Még a nyavalygós kisfiúnak is megvan a párja Thylia boszorkányúrnő személyében, aki kezdetben megalázkodik Wrat előtt és az ágyasává alacsonyul, később azonban elege lesz belőle és fellázad ellene.

Számomra ez a regény egyik legszimpatikusabb vonása. A klasszikus high fantasyben ugyebár születésed pillanatában eldől, hogy a jó vagy a rossz oldalhoz tartozol-e; szegény orkok (gnómok, trollakok, mordelek, murgók stb.) genetikailag sötét gazembernek vannak kódolva, míg ellenben egy tünde vagy egy törp alapból a jog és az igazság fölkent bajnoka. Attanasiónál a döntés a szabad akaraton és a személyiség erején múlik.

A több ágon futó cselekmény igen fordulatos, bővelkedik a meglepetésekben, és mire eljutunk a végső leszámolás monumentális nagyjelenetéig, fény derül egy sor nyugtalanító talányra is; így például hogy miként tudott Wrat újra felkapaszkodni Irthre az alvilágból, és hogy mit keres a könyv elején az a lírai hangvételű bevezető, ami szemlátomást a mi Földünkön játszódik, és sokáig úgy tűnik, mintha semmi köze nem lenne a törzsszöveghez. A végkifejlet alapvetően hepiend, de abból a szomorkás-melankolikus fajtából, ami nem követel végeérhetetlen folytatásokat és kimondottan kellemes ízt hagy az ember szájában, amikor leteszi a vaskos könyvet.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Tükörálarc írta:

Ezt a maga nemében egyedülálló könyvet semmi más olvasmányélményemhez nem tudom hasonlítani. (...) Nem követel végeérhetetlen folytatásokat és kimondottan kellemes ízt hagy az ember szájában, amikor leteszi a vaskos könyvet.

Érdekesen hangzik! Beajánlottad a DV-nek kiadásra?

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

(Az első elmélkedést lásd a Sci-fi alfórumban)

FRITZ LEIBERRŐL, ÚJRA

Fritz Leiberről mindenekelőtt tudnivaló, hogy egyaránt írt SF-t, fantasyt és horrort, ami nem ritkaság a pulp-irodalomból induló zsánerszerzőknél – de mindhármat jól csinálta, ami viszont már igen. Legkevésbé talán a SF-ben érezte otthon magát, ám ez viszonyítás kérdése, hiszen publikált egy sor nagyra értékelt klasszikust, begyűjtötte az összes tekintélyes díjat és gyarapította egy fogalommal a szakma technikai szókincsét (changewar, vagyis az alternatív idővonalak háborúja a valóságformálásért). Ami a rémtörténeteket illeti, benne tisztelhetjük az urbánus horror atyját, de az újítás lázában eszébe sem jutott  hátat fordítani a múltnak, ahogyan azt ma a new weird néhány zászlóvivője teszi: még épp elég idős volt hozzá, hogy levelezhessen utolsó éveiben Lovecrafttal, és szerető homázsokkal adózott a James-féle régiségbúvár tradíciónak. A fantasy kapcsán pedig elegendő annyit mondani, hogy Fafhrd és a Szürke Egerész…

Mielőtt elkötelezte volna magát az írás mellett, sokáig ingadozott, milyen pályát válasszon – lelkész legyen, színész vagy pszichológus. Ha metszetet képezünk ezekből a hivatásokból, megkapjuk a kulcsot Leiber munkásságának értelmezéséhez. Őt elsősorban és mindenekfölött az emberi személyiség érdekelte: a lélek titkai és mélységei. Ebből egyenesen következik, hogy emlékezetes karaktereket talált ki; és remek stiliszta lévén, jól is ábrázolta őket. Nagy élvezettel és sok leleménnyel forgatta az írók munkaeszközét, a nyelvet – a visszaemlékezések tanúsága szerint az élőbeszédben is. Művei igen erős dramatikával vannak fölépítve (ez a színpad öröksége nála) és olykor allegóriába hajlanak (ez pedig a szószéké). Ugyanakkor ezer szállal gyökereznek a valóságban, helyezze őket bármilyen fantasztikus közegbe. Nemrégiben vacsora után borozgatva elmeséltem egy barátomnak Leiber egyik novelláját, a Macskaművészetet (Kreativity for Kats). A barátom megvakarta a széke mellett heverésző cica fejét és csendesen megjegyezte: „Ez a szerző sok macskát tartott és figyelte őket.”

A hard fantasy szubzsánerében – amit egyébként Leiber nevezett el sword & sorcerynek, vagyis kard-és-varázslatnak – ez a realitásérzék kiváltképp dúsan gyümölcsözik. Van egy kortárs brit fantasy-író, aki szeret azzal büszkélkedni, hogy ő milyen kemény utcai harcos. Pedig csak rá kell nézni, rögtön látszik rajta, hogy ha kapna egy laskát a Kádár-kolbásszal, sírva rohanna feljelentést tenni, utána meg alighanem plasztikai kezelésre szorulna. Bármilyen szálkásra gyúrjuk ugyanis magunkat a konditeremben, a krómacél fülbevalók és arcpírszingek nem tesznek nekünk jó szolgálatot, ha beindul a komoly matek. Nem csoda, hogy szerzőnk akciójelenetei ugyanolyan hiteltelenek, mint a hőbörgése. Leiber viszont színpadi Shakespeare-színészként megtanult vívni: ebben a szakmában ez mindmáig alapkövetelmény. És tessék csak olvasni, hogyan veszi fel a harcot nála egy barbár hős az ellenfelekkel:

"Hátát egy roppant tölgynek vetve Fafhrd hadakozott egyenes kardjával, hogy távol tartsa Rannarsh két emberét, akik rövidebb pengékkel támadtak rá. Meleg helyzet volt, s ezt az északi is tudta. Ismert ősi mondákat, amelyekben a hős egyszerre négy emberrel is elbánt kardviadalban – de az is nyilvánvaló volt számára, hogy e mondák szemenszedett hazugságok, már amennyiben kicsit is értő ellenfelekről van szó.

Rannarsh emberei pedig tapasztalt, öreg rókák voltak. Óvatosan, de szünet nélkül támadtak, kardjukat maguk előtt tartották, és sosem vagdalkoztak vaktában. A levegő sípolva tört elő orrlyukaikból, mindazonáltal komoran eltökéltek voltak, hisz tudták, hogy az északi nem mer egyikükre sem kitámadni, mert akkor védtelenné válik a másikkal szemben. Arra játszottak, hogy a két oldalába kerüljenek, és egyszerre rontsanak rá.

Fafhrd válaszul hirtelen váltogatta pozícióját, és veszélyes csapásokat mért az éppen közelebb esőre, mielőtt a másik pengehossznyira juthatott volna, így sikerült egymás mellett tartania őket, s gyors, színlelt támadásokkal, keresztcsapásokkal ellenőrzése alatt tarthatta kardjuk mozgását is. Verejték csorgott az arcán, vér csöpögött egy vágott sebből a bal combján. Félelmetes, csupafog vigyor ült az arcán; időnként elemi, primitív szitkokat mormolt."

(Hoppán Eszter fordítása)


A magyar fordító ugyan nem tud vívni, egyébként azonban érti a mesterségét, úgyhogy nagyjából híven és kifejezően adja vissza az eredeti szöveget. Én itt-ott kicsit farigcsálnék rajta – a harmadik bekezdésben például a „pengehossz” valójában „támadótávolság”, ami határozottan nem ugyanaz –, a lényeg azonban így is kitűnik. Leiber nem úgy teremt larger-than-life hősöket, hogy a képtelenségek birodalmába tartozó kunsztokat produkáltat velük és felborítja az olvasóban a hitetlenkedés felfüggesztését. Fafhrd, a barbár nem kaszabolja le játszi könnyedséggel Rannarsh nagyúr veteránjait – mi több, komoly kutyaszorítóban találja magát, amikor egyszerre kettővel kell szembeszállnia. A jelenet végén sikerül az egyiket levágnia, a másikat megfutamítania. Ekkor hisztérikus kacagásban és káromkodásban tör ki, ahogy az életveszély elmúltával kiüt rajta a késleltetett adrenalinsokk; majd sírva fakad és térdre hull az áldozata mellett, hogy lezárja a szemét; s miután e spontán rítussal túlteszi magát az emberölés lélektani megrázkódtatásán, feláll és megy tovább; a hulla már nem zavarja, csak bogáreledelt lát benne.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

TOVÁBBRA IS FRITZ LEIBERRŐL

Fritz Leiber professzionális írói pályafutása a harmincas évek legvégén indult. Ekkoriban három lap uralta az amerikai fantasztikus magazinok piacát. Durva leegyszerűsítéssel fogalmazhatunk úgy, hogy az Astounding a SF-re szakosodott, az Unknown a fantasyre, a Weird Tales pedig a horrorra. Ez a kép persze erősen sematikus, mindjárt finomítunk is rajta – de első közelítésnek megteszi.

Mindhárom lapot egy-egy erős szerkesztői egyéniség vezette, akinek határozott elképzelései voltak a fantasztikus irodalomról és célirányosan toborzott hozzájuk szerzőgárdát. Ebből következőleg mindhárom lap egyéni, összetéveszthetetlen arcéllel rendelkezett. Üzletileg aránylag stabil lábon álltak, a kor viszonyaihoz képest jól és megbízhatóan fizettek, cserébe pedig megkövetelték a minőséget. Tőkéjüknek ugyanilyen fontos összetevőjét képezte a presztízsük: rangot jelentett megjelenni bennük. Mindezt persze relatíve tessék érteni, az adott kulturális közeg viszonylatában. Ha nem volt más jövedelme, a legsikeresebb pulp-szerző is épp csak eltengődött a tiszteletdíjaiból; a mainstream kritikusok tudomást se vettek róla, a tekintélyes irodalmi folyóiratok szóba se álltak vele. Mindazonáltal ha sikerült mindhárom magazinban publikálnia, ne adj'Isten még címlapra is került, akkor a fantasztikus írók krémjéhez tartozott. Leiber 1939-ben rögtön az Unknownban debütált, egy évre rá  megjelent a Weird Talesben, és 1943-ban bevette az Astounding sáncait is.

Az Astounding ekkor élte aranykorát: John W. Campbell, a Nagy Szerkesztő irányításával műhelye és motorja volt a klasszikus kemény SF kibontakozásának. Ebben a mozgalomban a tudomány kultusza párosult a határtalan emberi lehetőségek hirdetésével; a világot egy racionális, kiszámíthatóan működő közegnek tekintette, amely néha ugyan lecsúszik a sínről, de a józan fejű mérnökök ilyenkor megszerelik és helyrepofozzák. A Campbell-féle SF mindenekelőtt komolyságra és alaposságra törekedett, elutasította a szenzációhajhász felszínességet. Ezzel sikerült kiemelnie a zsánert az irodalmi gettóból, bár a fürdővízzel együtt olykor kiöntötte a gyereket is, amikor az emberi tényező szerepét steril mechanisztikus  viszonylatokra redukálta. (Egy másik kurrens szösszenetemben kiadósabban értekezek erről, a link azonban egyelőre elmarad, mert pillanatnyilag nem áll módomban követni, mennyire hangolják össze fórumos tevékenységüket a Tükörálarc kollégák.)

Az Unknown az Astounding testvérlapja volt, szintén Campbell szerkesztette. A fantasyt ő a SF örök kistestvérének tekintette, akinek a csetlés-botlása olykor nagyon szórakoztató, de komolyan azért nem kell venni. A magazin profiljában ezért a humor dominált. A tipikus Unknown-sztori arról szól, hogy a huszadik században felbukkan valami idejétmúlt természetfölötti jelenség, ami mindenféle mulatságos bonyodalomhoz vezet. Campbell azonban túl jó szerkesztő volt ahhoz, hogy kerülje a változatosságot: a modern és a mitikus elemek ütköztetését akkor is értékelte, ha a humor iróniát takart vagy fekete árnyalatot öltött. A szellemesen könnyed prózának pedig akkor sem tudott ellenállni, ha a jövő helyett a múlt világát idézte meg, bár az ilyen történeteket ritkán tolta előtérbe. Leiber címlapra került ugyan az Unknownban – de Fafhrd és az Egerész nem.

A Weird Tales ebben az időben már túl volt a maga aranykorán, amelynek lezárultát Howard és Lovecraft halála, Clark Ashton Smith és Farnsworth Wright visszavonulása jelezte. Ám szépen csillog az ezüst is, kivált ha Bloch és Bradbury neve fényezi. A Wrightot váltó szerkesztő, Dorothy McIlwraith nem volt olyan agresszív kormányos, mint Campbell; de azért nagyon jól tudta, hová és hogyan akarja vezetni a hajóját. Az elődje idején még eléggé eklektikus magazin fókuszát szűkebbre vonta, egyaránt kívül rekesztve a kemény SF-t meg a kemény fantasyt, és a természetfölötti történetekre koncentrált, éppen ellentétes hangulati töltéssel, mint az Unknown. Ezeken a kereteken belül azonban nyitott volt az újításokra: nem zárkózott el sem a modern témáktól, sem egy csipetnyi derűtől.

A három magazin közül Leiber számára a legbiztosabb terepet az Unknown kínálta. Itt vetette meg először a lábát és itt publikált a legrendszeresebben; úgy lubickolt benne, mint természetes közegében. Ezzel nem mindenki volt így; a Campbell-gárdában akadtak jól csengő nevek, akik csak elvétve vagy egyáltalán nem tudtak betörni az Unknown hasábjaira, pedig konokul ostromolták éveken át. Sajnálatos, hogy a három lapból éppen ez bizonyult a legrövidebb életűnek: 1939-ben indult, és bár nem termelt veszteséget, 1943-ban áldozatul esett a világháborús papírhiánynak. A kiadó Campbellre bízta a döntést, melyiket szüntessék meg a két magazin közül, és az ő szívének – jelzem, teljesen érthető módon – az Astounding volt a kedvesebb.

Az Unknown kimúlása tizenhat esztendős törést hozott Fafhrd és a Szürke Egerész történetében. Mikor a lap lehúzta a redőnyt, Leibernek két teljesen kész és három részben megírt novella volt még róluk a tarsolyában. Ezeket hosszú évekig egyáltalán nem tudta elhelyezni, és után is csak olyan zsáneridegen közegben, ahol elkerülték egymást az olvasókkal. Nem csoda, hogy elment a kedve a folytatástól. Csupán 1959-ben gondolta meg magát, mikor Cele Goldsmith – egy későbbi Nagy Szerkesztő – saját különszámot ígért neki, ha feltámasztja hőseit a tetszhalálból.

Leiber életművének tárgyalását mindenesetre azzal a hat novellával a legésszerűbb kezdeni, amiket 1939 és 1943 között publikált az Unknownban Fafhrdról és a Szürke Egerészről. Ezek ismertették meg először a nevét az olvasókkal; eltérően más korai műveitől, már megjelenéskor koherens korpuszba álltak össze; és egész munkásságára nézve reprezentatívak, hiszen a ciklust élete alkonyáig gyarapította.

A bökkenő csak annyi, hogy sem a megírás, sem a belső kronológia rendjében nem ezek az első Fafhrd és az Egerész-történetek. A föntebb említett három novellakezdemény korábban keletkezett náluk. Ami azt illeti, annyival korábban, hogy az egyiket nem is Leiber írta; és sem a két hős, sem a háttérvilág nem  még alakult még ki bennük egészen. Töredékes formájukban nem igazán illenek a ciklusba; s  jóllehet Leiber később befejezte és letisztázta őket, ezek a változatok négy, tizennyolc, illetve huszonegy évvel az utolsó Unknown-megjelenés után láttak napvilágot – ráadásul a középsőt Leiber további nyolc év múlva átdolgozta regénynek. Gondoljunk csak bele: hosszabb időszakokról van szó, mint Robert E. Howard teljes írói pályafutása!

Ugyanez a probléma a belső kronológiával. Az Unknown 1939 augusztusi számában Fafhrd és az Egerész már két hírhedt zsivány összeszokott párosaként toppan elénk. Leiber csak a magazin megszűnése után huszonhárom évvel írta meg a Szürke Egerész előtörténetét, huszonkilenc évvel Fafhrdét, és ezzel majdnem egy időben az első közös kalandjukat. Utóbbiért 1971-ben mindjárt besöpörte a Hugót meg a Nebulát is, amit sohasem értettem igazán, hiszen ezeket a díjakat SF-műveknek adják, a Balsors Lankhmarban (Ill Met in Lankhmar) pedig remek darab ugyan, de semmiféleképpen nem SF. A közönségdíj még elmenne kenyérrel – a lelkes rajongók nem mindig vesződnek a határ akkurátus kicentizésével két zsáner között –, no de a szakmai?

Amennyiben szerkesztőként érteni és értelmezni szeretném Leibert, nem ugrálhatok összevissza a harminc meg a hatvan éves énje között. Egyrészt ennyi idő alatt rengeteget fejlődött íróként; másrészt a későbbi művein sok olyan személyes élmény hagyta rajta a bélyegét, ami a korábbiak hátteréből értelemszerűen hiányzik. Howard nagyjából négy év alatt írta az összes Conan-történetét, és én igazán elég jól ismerem őket; mégis találtam bennük újabb rétegeket, amikor a Wandering Star háromkötetes kritikai kiadásában olvastam a korpuszt, a fiktív (és többféleképpen összerakható) Conan-életút helyett a keletkezésük időrendjében.

Ez mind szép és jó, lehetne mondani, de az olvasó szempontjából mindegy. Neki az a fontos, hogy összefüggő történetfüzért kapjon, kronológiai sorba rakva, amit lábjegyzetek és kommentárok nélkül is végig tud követni. Nem így van?

Nos, nem egészen. Egyrészt ilyen füzért semmiképpen sem fog kapni, legalábbis utólagos, idegenkezű betoldások nélkül. A pulp-korszak talajából sarjadt novellaciklusok természetüknél fogva töredékesek. Másrészt azok az elbeszélések, amelyek a belső kronológia szerint a legkorábbiak, az alkotóereje teljében lévő Leiber művei; a sorban utánuk következők viszont harminc évvel régebben születtek. Ha tehát a hagyományos elrendezésben olvassuk a Fafhrd és az Egerész-ciklust (ahogy én csináltam első nekifutásra, még kamaszkoromban), akkor sajátos élményben lesz részünk. Az első novellák vibráló ereje után aránytalanul nagynak fogjuk érezni a színvonalesést. Nem mintha az Unknown-sztorik rosszak lennének; csak éppen nem annyira jók, mint az előtörténetek, és a hirtelen kontraszt a valóságosnál nagyobbnak mutatja a különbséget. Később persze a hullámvasút újra megindul velünk fölfelé; de könnyen megeshet, hogy addigra már késő. Én pontosan így jártam annak idején: megakadtam az Ace-kiadás második köteténél, amelyik az Unknown-anyagot tartalmazta. Alapvető szerkesztői szabály (bár nem tudom, egyetemen tanítják-e), hogy ha gyűjteményes kötetet állítunk össze, sohasem nyitunk a legerősebb sztorival.

Nekem a Fafhrd és az Egerész-ciklus akkor csúszik legjobban, ha nem a belső kronológia és nem is a megírás, hanem nagyjából a megjelenés sorrendjében olvasom. A legrégebben keletkezett szövegeket, amelyek jóval később láttak nyomdafestéket, beskatulyázom egyfajta függeléknek; különben kizökkennék a hangulatból, amikor a két vidám cimbora Lankhmar helyett egyszer csak a római birodalomban terem. Egyébként pedig Leiber írói fejlődésének ívét követem és a belső kronológia töréseit úgy tekintem, mint egy filmben a flashbackeket. Elvégre sehol nincs ércbe vésve, hogy egy novellafüzért kizárólag szigorú linearitásban szabad tálalni az olvasónak.

A Volt egyszer egy vadnyugat sem lenne jobb film tőle, ha Charles Bronson karakterének előtörténetével kezdődne.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Köszönöm ezt az érdekes áttekintést Leiber korai fantasy írásairól. Szívesen olvasnám a folytatást is.

Akit érdekel, az alábbi linken több tucat teljes Weird Tales szám letölthető, a magazin aranykorából is (1930-as évek eleje):
http://pulpcovers.com/tag/weirdtales/

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

((Van ám még néhány írás betárazva, az elkövetkező hétben biztosan lesz mit olvasnod.
Egy része a sci-fi alfórumban olvasható, mert tartalmilag oda kötődik.))

KALANDOROK VAGY ÉKKÖVEK?

Lankhmar világát Leiber egy régi barátjával, Harry Otto Fischerrel közösen találta ki, akivel saját magukat álmodták újra a két rokonszenves zsivány, Fafhrd és a Szürke Egerész képében. (Fischer volt Fafhrd, Leiber pedig az Egerész.) A hőspáros alapértelmezésben nem kapcsolódott szorosan a fantáziavilághoz, végérvényes egybeforrásukra csupán az első publikált novella, egyben Leiber első professzionális megjelenése ütött pecsétet az Unknown 1939 augusztusi számában. Ennek az eredeti címe Két kalandor (Two Sought Adventure) volt, a shakespeare-i nyelvezet azonban túlzottan veretesnek tűnhetett az 1970-es Ace-kiadás számára, mert ott lecserélték Az erdő ékköveire (The Jewels in the Forest), ami aztán rajta ragadt; így jelent meg magyarul is. Ez páratlanul buta változtatás, körülbelül azzal egyenértékű, mintha az Avatárt átkeresztelnénk A nagy narancssárga sárkányra. Elvégre tényleg van benne egy ilyesféle jószág, aránylag fontos szerepet is játszik; viszont erős túlzás volna azt állítani, hogy körülötte forog a film.

A novella alaphelyzete röviden: hőseink egy vén fóliánsban lelt bejegyzés nyomán elindulnak felkutatni a mesés drágaköveket, amelyeket bizonyos angarngi Urgaan rejtett el úgy százhúsz éve egy toronyban. Hangsúlyozom, egy toronyban, amit történetesen erdő vesz körül, de sokkal fontosabb helyszín az erdőnél és szervesebb kapcsolat fűzi a kincshez. Szóval ha már ékkövek, akkor inkább a torony ékkövei; de ez sem igazán találó, mivel a történet nem róluk szól, hanem a két kalandorról. Alapjában véve az egész nem több egy terjedelmes expozíciónál, melynek az a funkciója, hogy megismertessen minket Fafhrddal és a Szürke Egerésszel. A cselekmény ezer sebből vérzik, a mellékszereplők cilinderből előhúzott nyulak gyanánt bukkannak föl benne, motivációjuk zavaros, viselkedésük esetleges és ésszerűtlen. Az olvasónak azonban ez aligha szúr szemet, annyira magával ragadja őt a két hős vérbő ábrázolása. A kalandorok léhák és kedélyesek, babonásak és bölcselkedők. Jól forgatják a fegyvert, de még jobban a fortélyt; embert nem szívesen ölnek, csak ha nagyon muszáj; és szó sincs róla, hogy ne ismernék a félelmet. Sok közös vonásuk van, mégis teljesen különböző személyiségek. Leiber plasztikus képet fest arról az éjszakáról, amikor beszállásolnak egy útba eső parasztházba, megosztják borukat  a hamar becsípő családdal, és az Egerész bűvészmutatványokkal szórakoztatja a gazda gyerekeit, miközben Fafhrd vérfagyasztó északi rémtörténetekkel traktálja a felnőtteket. Bennem ez a jelenet, mikor haminc éve először olvastam a sztorit, mélyebb nyomot hagyott, mint a végén a nagy földindulás.

És bár nem tartozik Leiber nagy művei közé, határozottan érdemes volt ennyi idő múlva újra elővenni. A szerző ugyanis egy sor incselkedő utalást szőtt a szövegébe, amik mindezidáig elkerülték a figyelmemet. Amikor például a gazda fia a toronyhoz kíséri hőseinket, kifejezetten nőnemben utal a falak közt lappangó veszedelemre; kicsit később viszont a parasztlány ugyanilyen határozottan hímneműként emlegeti. Nos, mikor először tör a két kalandor életére, tényleg nőneműnek tűnik, afféle mély, nedves, minden elnyelő módon, mint egy hatalmas vagina freudi rémképe. A tetőponti jelenetben, a parasztlány megmentésénél viszont egészen más képet kapunk róla. A leírás nagyon körmönfont – különben be se kerülhetett volna 1939-ben egy fantasztikus magazinba –, de ha figyelmesen olvassuk, teljesen egyértelmű. Fafhrd és az Egerész egy gigantikus pénisszel küzdenek meg.

Leiber később írt jobbat is a Két kalandornál. De ez a novella se rossz; és a ciklus fölvezetésének tökéletesen megfelel.

(Megjegyzés: A magazinban publikált szöveg nem vág teljesen egybe az Ace-kiadás óta zsinórmértéknek tekintett változattal. A legtöbb eltérés abból adódik, hogy Lankhmar alatt Leiber ekkor még nem egy várost, hanem egy országot értett. Ez már a következő Unknown-novellában megváltozott, vagyis az utólagos korrekció helyénvaló és minden bizonnyal magának Leibernek a műve. Manuel Isip illusztrációi technikailag rendben vannak, a nyitókép kifejezetten tetszetős; megbocsáthatatlan hibájuk azonban, hogy gyakorlatilag ikreknek tüntetik fel Fafhrdot és a Szürke Egerészt, meg sem lehet egymástól különböztetni őket. Úgy tűnik, a grafikus az ekkoriban nagy népszerűségnek örvendő Errol Flynn-filmekből vett vágóképeket használt mintának.)

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Örömmel látom visszatérted, Tükörálarc! smile Külön öröm, hogy Fritz Leiber munkásságáról írtál, mivel ő az egyik legnagyobb kedvencem. Jól értelmezem tehát, hogy készül a Fafhrd és a Szürke Egerészből a "kritikai" kiadás magyar nyelven?

Amúgy nemrég szereztem be a Gollancz kiadó kétkötetes változatát (2001), hogy eredeti nyelven olvashassam el, de természetesen első vevők közt lehet rám számítani a magyar kiadásnál is, egyrészt mert évek óta várok rá, másrészt pedig imádom az igényes, jegyzetelt szövegkiadásokat.

Amúgy rengeteg ismertető született már itt a fórumon szerzőkről, művekről. Ha egy Tükörálarcnak vagy valamely kiadói munkatársnak van rá szabad kapacitása, akár készíthetne belőlük egy e-könyvet, ahol egyben, egységesítve lehetne olvasni őket.

Utoljára Narmor szerkesztette (2016.03.17. 20:50:08)

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Továbbra is Leiber.

EGY NEMES PRÓBÁLKOZÁS FÉLRECSÚSZIK

A Fafhrd és a Szürke Egerész-ciklus második darabja, amely A Zord Part (The Bleak Shore) címet viseli, az első után bő esztendővel látott napvilágot, az Unknown 1940 novemberi számában, Leiber harmadik professzionális megjelenéseként. (Időközben tudniillik publikált egy novellát a Weird Talesben is.) Ez arra vall, hogy Campbell legalább egyszer visszaküldte a szerzőnek átdolgozásra. Akár ennek ellenére, akár éppen ezért, de nem tartozik Leiber sikerültebb írásai közé, bár formabontó jellege miatt kétségkívül emlékezetes. A Zord Part ugyanis egy komplex allegória.

No már most, az amerikai fantasztikumtól csöppet sem idegenek az allegóriák. Elég Nathaniel Hawthorne vagy Herman Melville nevét említeni; ám később gyakran nyúlt ehhez az eszközhöz Poe és Bierce is. Sajnálatos tény azonban, hogy a pulp-közönség meghatározó többsége nem volt elég művelt  az allegorikus kifejezésmód értékeléséhez; és ez hatványozottan vonatkozott a Campbell-magazinok olvasótáborára. Nem mintha oktalan tuskók lettek volna, de inkább a természettudományok felé orientálódtak: nem érzékelték az ilyen irodalmi finomságokat és a konkrétumok síkján értelmeztek minden szimbolikus történést vagy cselekvést. Ha tehát egy allegóriával szembesültek, az első reakciójuk az ingerült felhorkanás volt: „mi ez a hülyeség, kérem?” Ezt nem hasraütéses alapon állítom; egyértelműen kitűnik az olvasói levelekből.

A szerzők tisztában voltak a közönségigénnyel, és – mivel a piacról éltek – igyekeztek hozzáigazítani az írásaikat. A tipikus Unknown-sztori (lásd a Továbbra is Fritz Leiberről c. szösszenetemben) gyakorlatilag egy laposra vasalt allegória, amelyben minden szimbolikus tartalmat lebutítanak a prózai konkrétumok szintjére. Egyes írók ösztönösen alakították ilyenre, mások tudatosan; Campbell szerkesztői sugalmazása pedig mindkét esetben kulcsszerepet játszott. Leiber azonban lázadt. Túl kedves volt neki az édes álom pillangó képében, semhogy lerángassa róla tarka köntösét; és a rögös utat választotta, hátha sikerül rávezetni a fantasy-olvasókat, hogy méltányolják az összetett költői képeket.

Sikerült neki, de nem a pulp-korszakban és a Campbell-magazinokban. Ekkor még túl nagy volt a közegellenállás, az ő írói eszköztára pedig elégtelen a feladatra. Az olvasók idővel ráéreztek az olyan finom szövésű allegóriák értékére, mint a Boszorkány! (Cry Witch!, 1951) vagy A nagy ünnepség (The Big Holiday, 1953); A nagy túra (The Big Trek) pedig SF-allegória létére címlapképet kapott a Magazine for Fantasy and Science Fiction 1957 októberi számában. A Zord Part azonban minden stilisztikai eleganciája dacára kudarc volt, afféle se hús, se hal hibrid; túl sok engedményt tett Campbellnek, hogy koherens szimbolikus narratíva legyen belőle, de nem eleget ahhoz, hogy vérbeli pulp-kaland. Érezte ezt maga Leiber is, mert jóval később, 1973-ban – amikor már megtanulta, hogyan fejezze ki az allegorikus tartalmat a populáris fantasy stíluseszközeivel – újraírta az egész novellát A hóhér szomorúsága (The Sadness of the Executioner) címmel.

Visszatérve A Zord Partra, a közepén a mingol rabszolga beszámolója lenyűgöző, még kontextusából kiragadva is érdemes elolvasni. Ami előtte és utána van, beleértve a lankhmari Halál csökevényes alfa verzióját, azt inkább felejtsük el.

(Megjegyzés: A novellát, akárcsak az előzőt, a filippínó Manuel Rey Isip illusztrálta, rövidebb lévén, ezúttal csak egy képpel. Technikailag ezúttal sincs vele probléma, de a hősök személyiségéből és az írás tartalmából az égvilágon semmit sem sikerül megragadnia.)

(Megjegyzés: Leiber A Zord Partban skicceli föl nekünk először a ciklus belső kronológiáját, amikor a pszeudo-Halál felsorolja Fafhrd és az Egerész régi kalandjait, melyeknek a hírnevüket köszönhetik. Ezek persze akkor még nem voltak megírva, és többségük később se lett, megmaradtak tantaloszi célzásoknak. Kisvártatva például színre lépnek a mingol rabszolgák, akiket hőseink a fekete bálványok tiltott városába tett sikertelen portyáról hoztak magukkal; erről a vállalkozásukról, ahol hajszál híján otthagyták a fogukat, soha nem tudunk meg semmi bővebbet. De az ál-Halál említi „Angarngi kőcsapdáját” is, amiből egyértelmű, hogy a Két kalandorban előadott események már lezajlottak; Az üvöltő torony és Az elsüllyedt föld pedig két olyan epizódot mesél el, ami a Zord Partról hazatérőben történik Fafhrddal és a Szürke Egerésszel. Ez azt mutatja, hogy Leiber eredetileg időrendben írta az Unknownban publikált novellákat; vagyis az Ace-kiadás sorrendje, ami a Tolvajok házát – az utolsó Unknown-sztorit – A Zord Part elé helyezi, utólagos változtatás. Hogy Leiberé-e vagy Wollheimé, az érdekes kérdés, különösen mivel a Tolvajok háza szövege az Ace-kiadásban a magazinváltozathoz képest legalább egy fontos ponton módosult; mindenesetre itt feltétlenül szükségesnek érzem jelezni a problémát.)

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Talán ide passzol a legjobban: https://moly.hu/konyvek/roger-zelazny-a … nc-hercege ,kicsit több mint 2hét múlva jelenik meg,remélem folytatása is lesz.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

bary írta:

Talán ide passzol a legjobban: https://moly.hu/konyvek/roger-zelazny-a … nc-hercege ,kicsit több mint 2hét múlva jelenik meg,remélem folytatása is lesz.

Hopsz !
Ezt eddig jól titkolták. (Vagy csak én nem tudtam róla?)
Remélem az egész sorozat jön.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

wizzaird írta:

Remélem az egész sorozat jön.

A borítón virító 1esből arra következtetek hogy ők szeretnék, már csak rajtunk vásárlókon fog múlni...nálam tuti vétel, nagy kedvencem.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Az MM-n belül bevallom, a fantasy alfolyam izgat a legkevésbé.

Ennek ellenére nem zárkózom el az MM-ben megjelent zöld könyvektől. smile

Cardtól amúgy is akartam már olvasni, és a kegyelem árát be is rendeltem, kíváncsi leszek.

Illetve idénre van tervbe véve egy Henry Kuttner kötet (a sötét világ a címe azt hiszem).

Esetleg erről valami infó, hogy az év mely szakaszában jöhet, hol tart a folyamat?

Illetve magáról a műről is írhatna valaki, hogy miért jelentős, stb.:)

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Stephen R. Donaldson műveit érdemes elolvasni?

A The Chronicles of Thomas Covenant sorozata látszólag elég megosztó, elsősorban a főszereplő miatt.

Utoljára Terelyn szerkesztette (2018.07.30. 15:43:53)