Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

A Sejtelmes történetek előszavát rövidre fogtam, mivel a szerkesztői textusok enélkül is az összterjedelem egytizedére rúgnak. Így viszont abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy egy az egyben megoszthatom előzetes ízelítő gyanánt a fórum olvasóival:

Az angol weird jelző magyarul annyit tesz, hogy furcsa. A különböző nyelvek szókincselemei azonban ritkán felelnek meg egymásnak száz százalékosan. Esetünkben például mindkét szónak van olyan jelentésárnyalata, hogy rendellenes; ám olyan csak az angolnak, hogy hátborzongató; olyan meg csak a magyarnak, hogy mulatságos. Márpedig ez a finom hangulati eltérés igen lényeges lehet, amikor a fantasztikus irodalom egyik meghatározó irányzatáról beszélünk.
    A weird tale – avagy tanárbácsisabb nevén a weird fiction – a 19. század első felében különült el a gótikus rémtörténettől, önállósulási folyamatát azonban elég nehéz nyomon követni, fogalmilag ugyanis utólagos konstrukció. Első jeles művelőinek fogalmuk sem volt róla, hogy ők ebben a zsánerben alkotnak, és alighanem roppantul csodálkoztak volna, ha a kortárs kritika egy kalap alá veszi őket. (1) A kategória spontán módon alakult ki az olvasói elvárások és a írói reflexiók kölcsönös egymásra hatása révén, ám tételes meghatározására csupán a 20. században tett kísérletet az a szerzői kör, amely – stílusosan – az amerikai Weird Tales magazin körül csoportosult. Az első definíciók H. P. Lovecraft és Clark Ashton Smith nevéhez fűződnek, azóta szinte minden írónemzedék előáll egy-egy újabb változattal. Nem csoda hát, hogy a weird fiction elég ellentmondásos fogalom: azonosítani könnyű, körülírni annál bajosabb. Michael Moorcock, a fantasztikus irodalom talán legnagyobb élő teoretikusa például terjedelmes esszében értekezik róla, melynek lezárásában elegáns öniróniával gratulál magának, amiért mindvégig sikerült kitérnie tárgya egzakt meghatározása elől. E frappáns megoldáshoz azonban az én tekintélyem kevés, ezért kénytelen vagyok megpróbálkozni a lehetetlennel.
    A weird fiction mindenképpen a spekulatív irodalom körébe tartozik, ám ezen belül nyitott kategória. Egyaránt rendelkezhet a SF, a fantasy és a horror ismertetőjegyeivel, akár külön-külön, akár együttesen, és kölcsönözhet elemeket más rokonzsánerekből is, például a kegyetlen meséből vagy a detektívtörténetből. Nem a témák és a motívumok a definitív ismérvei, hanem a hangulat és a koncepció. Érzelmi alaprétegét a mélyen lappangó, egzisztenciális szorongás képezi, a narratíva az emberi megismerés korlátaival szembesít, kétségbe vonja a környező világ racionalitását. A mű destabilizáló hatást gyakorol az olvasóra, kizökkenti az ismerős pozíciókból, új és gyakran kényelmetlen perspektívákat tár föl előtte – ez azonban nem zárja ki a humoros hangvételt és nem feltétlenül jár együtt pesszimista végkicsengéssel. A weird fiction általában fantasztikus, de működhet realista megközelítéssel is, és éppúgy jelen van a magas-, mint a népszerű irodalomban.
     Ennyi volna a hevenyészett meghatározás, amelyben Lovecraft, Smith, Moorcock, Bruce Sterling, S. T. Joshi, Ann és Jeff VanderMeer, valamint China Miéville definícióinak főbb jegyeit igyekeztem közös nevezőre hozni a saját benyomásaimmal; adós vagyok még a zsánernév magyarításával. Ezen igen sokat törtem a fejem, hiszen – ahogy föntebb kifejtettem – a furcsa nem egészen ugyanazt jelenti, mint a weird, így használata adott esetben félrevezető lehet. Szerencsére azonban a weird tale nem specifikusan angolszász jelenség, nagy múltra tekinthet vissza más nemzetek irodalmában is: oroszul például sztrannaja isztorijának hívják, egy 1870-ben publikált Turgenyev-elbeszélés nyomán. E kifejezés találó fordítása pedig rég meghonosodott már a hazai szakirodalomban, mivel azt a legmegátalkodottabb marxista ítészek sem tudták eltagadni, hogy Turgenyev munkásságának szerves részét képezik a sejtelmes történetek.
    Könyvünk a zsáner angolszász klasszikusaiból nyújt átfogó, ám korántsem kimerítő válogatást: a két vezető szerzővel, Jack Londonnal és Sir Arthur Conan Doyle-lal a MesterMűvek olvasói már közeli ismeretséget köthettek sorozatunk korábbi köteteiben. A jövőben további Sejtelmes történetek kiadását is tervezzük, a brit és amerikai szerzők arcképcsarnokának bővítésével, illetve francia, német és orosz pályatársaik bemutatásával.

(1) Valahogy olyasformán, mint Verne és Wells, akiket a SF pionírjainak szokás tekinteni, ők maguk azonban mindketten határozottan tagadták, hogy bármi közös lenne az irodalmi koncepcióikban.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

Már csak ez az előszó is igényes, szép munka. Élvezet volt olvasni  wink

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

Turner írta:

Mostanában S.T. Joshi munkásságával ismerkedek. Az átfogóbb munkáival kezdem, most épp a The Modern Wird Tale-t olvasom a Nagyok utáni időszak horror és weird íróiról a 20. század végéig. Tetszik, hogy Joshi nem rejti véka alá a véleményét, még ha nagy nevekről is van szó. A bestseller szerzőket, köztük Stephen Kinget, rendesen kiosztja. Kingről általánosságban az a véleménye, hogy nem horrort ír, hanem szappanoperákat és karakterdrámákat, némi horrorelemmel körítve. smile
Most előkészületben van egy új könyve a weird 21. századi művelőiről. Itt a tartalomjegyzék:
http://stjoshi.org/news.html
Már a tartalomból kiszűrhető, hogy itt is lesz kritizálás rendesen.
Joe Hill: Like Father, Like Son
VanderMeer: An Aesthetic Catastrophe smile
Tükörálarc, neked mi a véleményed Joshi munkásságáról szakmai szemmel? Érdemes vele kezdenem, ha a horror és weird irodalomtörténetről szeretnék olvasni?

De jó is lenne, ha magyarul is megjelennének Joshi munkái  roll
Egyébiránt King valóban karakterdrámákat ír, és szerintem ez írásművészetének egyik legerősebb pontja. Sokszor akkor is élvezetes olvasmányt nyújt a lélektani ábrázolásainak hitelessége és olvasmányossága miatt, amikor a horror éppen "képen kívül van". Erre szoktam azt mondani, hogy a Christine nálam azt a szerepet tölti be, amiért sokan a Zabhegyezőért rajongtak. Persze van, hogy e tekintetben elszalad nála a ló, és túl sokat ír olyan dolgokról, amik lassítják a cselekményt. Én mondjuk nagyon szeretem a könyvet, pályája elején szerintem egy igazi "csodagyerek" volt.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

Tükörálarc írta:

Így viszont abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy egy az egyben megoszthatom előzetes ízelítő gyanánt a fórum olvasóival

A könyvet meg majd 3500-ban?  big_smile

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

TitkosEva írta:

A könyvet meg majd 3500-ban?  big_smile

Vagy esetleg 3500-ért. wink

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

Bátorkodnék újabb ízelítőt prezentálni a Sejtelmes történetekből:

Az emberi lélek rengeteg mesés teremnek ad otthont. A legtöbbünk számára azonban, akik rutinszerűen navigálunk keresztül az életen, a legérdekesebb termek egyúttal a legkevésbé látogatottak is. Még ha megtehetnénk, akkor sem nyitnánk ki a Kékszakállú Herceg hetedik szobáját; talán van bennünk némi kíváncsiság, mikor elhaladtunkban a szemünkbe ötlik egy-egy sejtelmes ajtó, de erősebb ennél a megkönnyebbülés, hogy nekünk, akik a hétköznapiság biztonságában élünk, sosem kell elfordítanunk a kulcsot a zárban és szembenézni a mögötte lévő rendkívüli dolgokkal.
    Mindenható dolgok vannak azokon az ajtókon túl. Olyan intenzív gyönyör, ami lángoló vízként égeti az elmét; rengeteg gyötrelem, iszonytató félelem és sok-sok kínszenvedés, a kínszenvedés után pedig az az érzés, ami mindennél többet jelent sebzett gazdája számára: az elképzelhetetlen dolgok elviselésének emléke és tudata.
    Ezek az ajtók nem könnyen és nem gyakran tárulnak fel – a hagyományos társalgások elcsépelt szólamaitól meg sem rezdülnek. Egyedül a zokogó, mezítelen lélek elemi erői képesek megmozdítani őket – a rettegés, az éhség, a szerelem és a gyűlölet. Így van ez rendjén – ezek az ajtók csak nagyon ritkán táruljanak fel – mert az az ember, aki akár csak egy pillanatra is bepillant mögéjük, többé sosem lesz ugyanaz.
    Mikor Sherwood Latimer elfogadta ideiglenes munkáltatója, John Slake vacsorameghívását a hatalmas, ocsmány, éjjel-nappal tolakodó magándetektívek által őrzött rezidenciába a Madison Avenue-n – ugyanis a jelek szerint rengeteg fanatikus érezte kötelességének, hogy kísérletet tegyen Amerika leggazdagabb milliomosának meggyilkolására –, álmában sem gondolt ezeknek az ajtóknak a kinyitására vagy arra, hogy egy pompás étkezésnél elemibb erőkkel fog találkozni.
    De a kávé után ő és Slake beszélgetni kezdtek.

Majd kicsivel odébb:
   

– Mr. Slake, Ön bizonyára úgy gondolja, hogy joga van alattomos tréfákat űzni az alkalmazottjaival. – dadogta Latimer. – Vagy ha joga nem is, de legalább hatalma. Persze a dolog teljességgel lehetetlen. Még ha bele is egyeznék – amit nem fogok és nem is akarok –, Önnek nincs meg hozzá sem a hatalma, sem a lehetősége, hogy…
    – Hatalom? Lehetőség? Drága Mr. Latimer, Ön igazán alábecsül engem!
    – De ez itt a huszadik század! – mondta Latimer banálisan.
    – A huszadik század. Pontosan. Éppen ezért. Ez az az évszázad, amelyben a pénz – minden más évszázadnál inkább – egyenlő a hatalommal. Úgy egy éve végeztem egy igazán érdekfeszítő kis statisztikai számítást. – Elmosolyodott. – Összeadtam, mennyi büntetést kaphattam volna már bizonyos… apróságokért, melyeket olykor-olykor szükségesnek tartottam megtenni. Száztizennégy év börtön lett a végeredmény.
    Előrehajolt és feszülten tanulmányozta Latimert. Nyers akaratereje mintha elektromos hullámként csapott volna végig a fiatalember testén. – A segédeim… rendkívül képzettek – mondta lassan. – Muszáj is nekik, ennyi pénzért. A hozzáértőbbek – márpedig vannak néhányan – aligha lepődnek meg rajta, bármilyen szokatlan dolgot kívánok tőlük.

És néhány bekezdést ismét átugorva:
   

– De magának mi haszna származik ebből a nevetséges ajánlatból? – kérdezte Latimer hirtelen rátörő kíváncsiságában.
    Slake újra visszasüllyedt a székbe. A szeme csillogott, akár egy vadászsólyomé. – Szórakoztat – mondta lassan. – Mr. Latimer, egy ilyen gazdag embert, mint én, szinte semmi sem hoz lázba. A legtöbb dolgot már túl korán megízleltem. A régi időkben gladiátorviadalokat tartottak a magamféléknek – nagyon helyesen. Tudja, ez mindig szórakoztató – és egyedül ez. Minden más kimondhatatlanul unalmassá válhat, de ez sosem. Az élet és az elemi erő harca. Az életért vívott harc! – Kegyetlen suttogássá halkult a hangja. – Nézni… nézni az embereket, amint nyomorúságos, emberi eszközökkel próbálnak legyűrni valamit, ami túl hatalmas nekik… és ahogy véreznek… és meghalnak. – Úgy bámult az asztalterítőre, mintha az emlegetett vér foltokban virítana rajta. –  Ez… mérhetetlenül szórakoztató. – mondta kissé rekedten. – Márpedig amit felajánlottam Önnek, Mr. Latimer, az pontosan efféle látványosság. Persze kisebb mértékben, de épp ettől olyan pikáns. Az iszonyat, a rettegés, az… az élmény sokkal kifinomultabb, háromszorosan is kifinomult.

A poént természetesen nem lövöm le. smile

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

Köszi az ízelítőt! smile
A könyv mikor jön?  roll

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

TitkosEva írta:

A könyv mikor jön?  roll

Én már elvégeztem rajta a tennivalóimat – illetve még vissza fogom kapni imprimatúrára, a műszaki szerkesztés, a korrektúra és a lektorálás után. Ez lesz az utolsó fázis a nyomdába adás előtt; itt még nem tartunk.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

Tükörálarc írta:

Az emberi lélek rengeteg mesés teremnek ad otthont. A legtöbbünk számára azonban, akik rutinszerűen navigálunk keresztül az életen, a legérdekesebb termek egyúttal a legkevésbé látogatottak is. Még ha megtehetnénk, akkor sem nyitnánk ki a Kékszakállú Herceg hetedik szobáját.

"The human soul is a house of many fantastic chambers"...

Mindannyiunk barátja, G. szerint ez Stephen Vincent Benét története, az Elementals (Elemek?), 1922-ből. Engem érdekel!

Utoljára wolferine szerkesztette (2018.10.04. 19:51:30)

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

wolferine írta:

Mindannyiunk barátja, G. szerint ez Stephen Vincent Benét története, az Elementals (Elemek?), 1922-ből.

Talált, süllyedt. Mi Elemi erők címmel fordítottuk le.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

Tükörálarc írta:

Az emberi lélek rengeteg mesés teremnek ad otthont.

wolferine írta:

"The human soul is a house of many fantastic chambers"...

Nincsen semmiféle műfordítói tapasztalatom, de amennyire tudom, a chamber szó elsődleges jelentése(i): helység, szoba, kamra, üreg. A terem csupán a másodlagos jelentések között szerepel.  Angela Carter: The Bloody Chamber and Other Stories című kötete ezért kaphatta a magyar kiadásban A kínkamra és más történetek címet. A Benét-történet legelső mondatában mi indokolja a terem szó használatát a szoba, kamra, zug, rejtett hely helyett? (Ez nem kötözködés! Puszta érdeklődés! Előre is köszönöm!  smile )

Utoljára wolferine szerkesztette (2018.10.05. 21:51:30)

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

wolferine írta:

A Benét-történet legelső mondatában mi indokolja a terem szó használatát a szoba, kamra, zug, rejtett hely helyett?

Szabolcs az első bekezdésben a "chamber"-t következetesen "terem"-nek, a "room"-ot pedig "szobá"-nak fordította, nyilván abból a megfontolásból, hogy a szerző itt egyenes párhuzamot állít a Kékszakállú Herceg várával; egy várkastély helyiségeit pedig csak akkor szokás "kamrá"-nak titulálni, ha funkció is társul hozzájuk (kincseskamra, kínzókamra). A "helyiség" túl körülményes lett volna, a zugoknak és a rejtett helyeknek pedig nem szükségképpen van ajtajuk.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

Újabb ízelítő következik a Sejtelmes történetek egyik hosszabb elbeszéléséből. A poént ezúttal sem lövöm le, a szemelvényeket azonban igyekeztem úgy összeválogatni, hogy szemléletesen illusztrálják a weird tale zsánerének a kötet előszavában megfogalmazott definícióját. Tehát fölvezetés gyanánt:

Kétségkívül materialista vagyok. Agatha szerint első a materialisták között. Én erre mindig azt felelem, hogy jobb okunk nem is lehetne jegyességünket rövidre fogni, hiszen sürgető szükségem van az ő spiritualitására. Mégis azt mondhatom, hogy a tudományoknak az emberi jellemre gyakorolt hatásának különös példáját képviselem, mivel természetemnél fogva a megérzések embere vagyok, hacsak nem önmagamat ámítom. Ideges természetű, érzékeny fiú voltam, álmodozó, alvajáró, sok impresszióval és előérzettel. Fekete hajam, sötét szemem, keskeny, olajzöld arcom és hosszában vékonyodó ujjaim mind eredeti jellememre utalnak, és a Wilson-féle szakértőket arra ösztönzik, hogy megpróbáljanak megnyerni maguknak. Az elmémet azonban az egzakt tudomány járja át. Arra képeztem magam, hogy kizárólag tényekkel és bizonyítékokkal foglalkozzam. Feltevésnek és elképzelésnek nincs helye gondolatmenetemben. Mutassanak nekem olyasvalamit, amit megnézhetek a mikroszkóp alatt, megvághatok a szikével, megmérhetek a mérlegen, én pedig egy egész életet fogok szentelni a vizsgálatának. De ha érzelmek, benyomások, sugallatok tanulmányozását várják tőlem, a témát visszataszítónak találom és a kedvemet szegi. Az eltávolodás az értelemtől számomra olyan, mint a förtelmes bűz vagy a disszonáns muzsika.
    Mindez bőven elegendő indok számomra, hogy némiképp vonakodjak a ma esti látogatástól Wilson professzornál. Úgy érzem azonban, aligha utasíthatnám vissza a meghívást nyílt udvariatlanság nélkül; és most, hogy Mrs. Marden és Agatha is elmegy, természetesen akkor sem tenném, ha módomban állna. De szívesebben találkoznék velük bárhol másutt. Tudom, hogy ha tehetné, Wilson belerángatna a homályos áltudományába. Lelkesedése teljesen elvakítja, nem ért sem a célzásokból, sem a kitérésből. Egy komoly vitán kívül semmi nem tudatosítaná benne averzióimat a lélektan iránt. Nem kétlem, hogy megint talált valami új hipnotizőrt, látnokot, médiumot vagy szélhámost, akit bemutat majd nekünk, hiszen még szabadidejében sem mentes a bolondériájától. Nos, Agatha mindenesetre élvezni fogja. Őt minden érdekli, ahogy a nőket általában, ami megfoghatatlan, misztikus és meghatározhatatlan.

Kicsivel később:

Az eset mindazonáltal szerfelett lenyűgözött. A tudományos lehetőségek határa egyszerre végeláthatatlan távlatokba tolódott lelki szemeim előtt. Már nem csodálkozom Wilson ördögi lendületén és lelkesedésén. Ki ne dolgozna feltartóztathatatlanul, amikor ilyen hatalmas feltérképezetlen terület hever a lábai előtt? Hiszen én is tapasztaltam már, hogy egyetlen szokatlan alakú sejtmagocska, egyetlen harántcsíkolt izomrost is igazi diadalmámorral tölt el, ha háromszázas nagyításban észreveszek rajta valami apró jellegzetességet! Milyen jelentéktelennek tűnnek az efféle kutatások, ha összehasonlítjuk ezzel a diszciplínával, amely magát az élet gyökereit készül föltárni, és vele az emberi lélek természetét! Mindig is olyan jelenségként tekintettem a lélekre, amely anyagból veszi az eredetét. Úgy gondoltam, az agy olyasformán választja ki az elmét, ahogyan a máj az epét. De hogy lehetne ez igaz, amikor azt látom, hogy az elme úgy játszik messziről az anyagon, mint muzsikus a hegedűn? Tehát a test nem a lélek alkotója, hanem csak eszköz, amin keresztül a lélek megnyilatkozik. A szélmalom sem támaszt szelet, csupán tanúsítja a jelenlétét. Mindez ellentétes egész eddigi gondolkodásmódommal – mégis belül esik a lehetőségek keretein, és érdemes a tanulmányozásra.
    Ha pedig így van, miért ne tanulmányozhatnám? Tegnap azt mondtam: „Ha látnék valamit, ami tényszerű és objektív, talán eljátszanék a gondolattal, hogy fiziológiai szempontból közelítsem meg a dolgot.” Nos, a bizonyítékot megkaptam. Tartom a szavam. A kutatás bizonyára sokak érdeklődését felkelti majd. Néhány munkatársam talán ferde szemmel nézi majd, hisz a tudomány tele van oktalan előítéletekkel, de ha Wilson elég bátor, hogy kitartson meggyőződése mellett, én sem teszek másképp.

Még később:

Istenem, segíts! Mi van velem? Kezdem elveszíteni a józan eszemet? Igyekszem megnyugodni, és összeszedni a gondolataimat. Először is leírom, pontosan mi történt.
    Már majdnem nyolc óra volt, mikor ma az első bejegyzésemet írtam a naplómba. Furcsa nyugtalanság gyötört, így elhagytam az otthonomat és meglátogattam Agathát meg az édesanyjához, hogy velük töltsem az estét. Mindketten szóvá tették, hogy sápadt vagyok és elgyötört. Kilenc körül megérkezett Pratt-Haldane professzor, és kártyázni kezdtünk. Igyekeztem odafigyelni a lapjárásra, de nyugtalanságom egyre fokozódott, mígnem képtelen voltam leküzdeni. Egyszerűen nem tudtam megülni az asztalnál. Végül egy kör kellős közepén eldobtam a lapjaimat, és valami értelmetlen kifogással, hogy várnak valahol, elsiettem. Mintha csak álmodtam volna: halványan emlékszem, hogy végigsiettem az előszobán, felkaptam a kalapomat és becsaptam magam mögött az ajtót. Álomszerűen rémlik a gázlámpák sora az utca két oldalán, sáros csizmám pedig arról árulkodik, hogy futottam. Az egész ködös, furcsa és természetellenes. Wilsonhoz mentem. Találkoztam Mrs. Wilsonnal és Miss Penclosával. Alig emlékszem, miről beszélgettünk, de arra nagyon határozottan, hogy Miss P. játékosan felém lendítette a botját; késéssel vádolt, meg azzal, hogy elveszítettem érdeklődésemet a kísérletek iránt. Nem hipnotizált, de egy darabig ott maradtam, és csak az imént tértem haza.
    Mostanra kitisztult a fejem és át tudom gondolni, mi történt. Bolondság volna azt feltételeznem, hogy ez puszta gyöngeség vagy a szokás hatalma. A múltkori esetet ezzel próbáltam magyarázni, de már nem állja meg a helyét. Valami sokkal mélyebb és szörnyűbb dolog húzódik meg a háttérben. Amikor Mardenék asztalánál ültem, engem elrángattak onnan, mintha lasszót vetették volna rám. Nem ámíthatom magam tovább.

Egy újabb időugrás után:

Az eljövendő balsors sejtelme súlyos teherként nehezedik a szívemre. Hiába próbálom meggyőzni magam, hogy ezek csak dühből gerjedt, üres szavak. Túlságosan élénken látom magam előtt azt a könyörtelen szempárt, hogy higgyek ebben. Mit tegyek… ó, mit is tehetnék? Hisz már saját lelkemnek sem vagyok ura. Ez a gyűlöletes parazita bármelyik pillanatban belém lopózhat, és… Valakinek beszélnem kell erről az undorító titokról… el kell mondanom, különben eszemet vesztem. Bárcsak lenne valaki, aki meghallgat és tanácsot ad! Wilson szóba sem jöhet. Charles Sadler csak annyit értene belőle, amennyit ő is megtapasztalt. Pratt-Haldane! Ő kiegyensúlyozott férfi, megvan a józan esze és találékony. Hozzá fogok fordulni. Elmondok neki mindent. Uram, add, hogy segíteni tudjon!

És végül:

Pratt-Haldane nagyon előzékeny volt, udvariasan hallgatta végig a történetemet. Ám ahogy elnéztem karakán vonásait, megfontolt tekintetét, körülötte a tömör tölgyfa bútorzatot, szinte semmit nem bírtam eldadogni abból, amit szerettem volna. Minden olyan szilárd volt, olyan materiális. És egyébként is, én magam mit szóltam volna alig egy hónapja, ha valamelyik kollégám azzal állít be hozzám, hogy démoni erők kerítették a hatalmukba? Valószínűleg kevésbé lettem volna türelmes nála. Lejegyezte, amit mondtam, kifaggatott, hogy mennyi teát ittam, hány órát aludtam, tapasztaltam-e hirtelen fejfájást, voltak-e lidérces álmaim, csengett-e a fülem, láttam-e fényvillanásokat; csupa olyan kérdést tett föl, ami arra utalt, hogy meggyőződése szerint agyi vértolulás a bajaim okozója. Végül elhintett egy csomó közhelyet a szabadtéri testmozgásról, és azt tanácsolta, kerüljem az idegeskedést. A receptjét, amin klorálhidrátot és brómot írt föl nekem, a csatornába dobtam.
    Nem, emberi segítségre nem számíthatok. Ha még valakit beavatok, a végén még összebeszélnek, én meg egykettőre a bolondokházában találhatom magam. Csak annyit tehetek, hogy összeszedem minden bátorságomat és imádkozok, hogy az Úr ne hagyjon magára egy ilyen tisztességes férfiút.

Hogy meghallgatásra lelt-e az ima vagy sem, az ki fog derülni a kötetből. smile