Jo Walton - Farthing

ISBN: 978 963 9890 00 8

Teljes ár: 2790 Ft. Webbolti ár: 2372 Ft.	Kosárba

1949 – de nem a mi 1949-ünk – egy nyári hétvégéjén a felső tízezerbe tartozó „Farthingi Kör” tagjai, akik nyolc évvel korábban megbuktatták Churchillt és kialkudták a békét Hitlerrel, egy vidéki nyaralóban gyűlnek össze. Lucy a csoport két tagjának lánya; családi kapcsolatai megsínylették, hogy egy londoni zsidóhoz ment feleségül. Ezért igencsak meglepődik, amikor ő és férje, David is meghívást kap. Egy éjjel megölik a kör egyik tagját, és amikor a hatóságok megindítják a nyomozást, Lucy számára nyilvánvalóvá válik: csak azért kaptak meghívást, hogy a gyilkosságot Davidre kenhessék. Ám akárkinek a fejében is született meg a konspiráció gondolata, nem számíthatott rá, hogy a Scotland Yard olyan nyomozót küld az eset kivizsgálására, akinek jó oka van szimpatizálni a számkivetettekkel… Miközben a csapda bezárul Lucy és David körül, lassan meglátják a kiutat – egy veszedelmekkel teli ösvényt az elsötétülő világban. A Farthing több alternatív történelmi regénynél, és több szalonkriminél – egy lebilincselő történet az egyre terjedő sötétségről és azokról az emberekről, akik megpróbálnak ellenállást tanúsítani.

Részlet a regényből:

Az egész akkor kezdődött, amikor David dühöngve berontott a kertből. Éppen Farthingban voltunk, anya egyik rémes politikai összejövetelén. Ha tudtunk volna valami kiutat, egészen biztosan máshová megyünk, anya azonban hajthatatlan volt, így hát ott álltunk gyermekkori hálószobámban – melyet oly boldogan hagytam magam mögött, amikor hozzámentem Davidhez –, ő a reggeli öltözékében, én pedig egy könnyű, térdig érő bézs Chanel ruhában.
Belépett, és már ömlött is belőle a szó:
– Lady Thirkie úgy gondolja, ki kéne rúgnod engem!
Először észre sem vettem, mennyire felhúzta magát, mivel éppen azzal voltam elfoglalva, hogy a gyöngyeim összekuszálása nélkül megpróbáljam a fejem tetejére tornyozni a hajam. Igazság szerint ha a hajam nem áll ellen olyan makacsul, valószínűleg semmi nem történik, mivel én is kint lettem volna a gyepen Daviddel, és Angela soha nem vetemedik ilyen pimaszságra. Mindenesetre az első pillanatokban mókásnak találtam a dolgot, és kitört belőlem a kacagás.
– Kedvesem, egy férjet nem lehet csak úgy kirúgni, nem gondolod? Azt válásnak hívják. Mit tettél, ami miatt Angela Thirkie úgy véli, hogy el kellene válnom tőled?
– Lady Thirkie a jelek szerint összetévesztett egy alkalmazottal! – dühöngött David, és odaállt a hátam mögé. Így már megpillanthattam őt a tükörben, és amikor megláttam, természetesen azonnal rájöttem, hogy ő maga a legkevésbé sem tartja mulatságosnak a helyzetet, és hogy nem lett volna szabad nevetnem, sőt a nevetés az adott körülmények közt valószínűleg a legrosszabb volt, amit tehettem – legalábbis anélkül, hogy megmutattam volna Davidnek a helyzet humoros oldalát.
– Angela Thirkie egy ostoba tökfej. Már évek óta csak nevetünk rajta – mondtam, és ez teljesen igaz is volt, azonban hajszálnyit sem segített, mivel David természetesen nem nevetett rajta évek óta, hiszen nem is volt itt évekig, hogy nevethessen rajta, vagyis ismét csak rámutattam a kettőnk közti különbségre, ráadásul pont azután, hogy az a gyengeelméjű Angela néhány másodperccel korábban már felhívta a figyelmét erre.
A tükörben meglehetősen komornak tűnt, ezért megfordultam, hátha úgy valamivel jobban fest. Mindkét kezemmel a hajamat tartottam, mert végre kezdett megfelelően beállni.
– Úgy gondolta, nem kellene kiszolgálnom magam a koktélokból, és azt mondta, javasolni fogja anyádnak, hogy rúgjon ki. – Mosolygott, de látszott rajta, hogy egyáltalán nincs jó kedvében. – Szerintem ebben a göncben leginkább egy pincérre hasonlítok.
– Ugyan már, drágám, csodásan festesz! – próbáltam csillapítani automatikusan, és még csak nem is túloztam. – Angela egy félkegyelmű, komolyan! Még nem mutattuk be neked?
– Dehogynem, az egyik eljegyzési bálon, azután az esküvőn is. – David mosolya még ridegebbé vált. – Ám nem kétséges, hogy azóta is ugyanolyannak lát minket.
– Ó, drágám! – Önkéntelenül is felé nyúltam, magára hagyva hajtincseimet, mert erre nem lehetett mit mondani. Igaza volt, és ezt mindketten tudtuk. – Azonnal visszamegyek veled, és jól rendreutasítjuk.
– Nem bánnám – David megfogta a kezem és lenézett rám –, csak az a baj, hogy rossz fényt vetne rád. Sokkal kényelmesebb helyzetben volnál, ha egy magadfajtához mész feleségül.
Természetesen igaza volt, valóban sokkal kényelmesebb, ha olyan emberek vesznek körül, akik pontosan ugyanúgy gondolkodnak, mint te, mivel hasonló körülmények között nevelkedtek, és ugyanazokon a dolgokon nevetnek. Ez azonban csupán beteges kényelemérzet, és csak addig tart, amíg rá nem jössz, hogy a neveltetésen és a származáson kívül semmi közös sincs bennetek.
– Az emberek nem kényelemből házasodnak – feleltem, majd ahogy az a bizalmasaim körében lenni szokott, hagytam szabadon áramlani a gondolataimat. – Kivéve talán anyát. Ez sok mindent megmagyarázna a házasságával kapcsolatban. – A számhoz kaptam a kezem, hogy elnyomjak egy rémült kuncogást, és ugyanakkor megpróbáltam elkapni a távolodó gondolatfüzért. Régi nevelőnőm, Abby tanított meg erre a módszerre. Segített az elszólásoknál, legalábbis ha időben kapcsoltam, ám anya számtalanszor megdorgált, amiért a kelleténél többször tartom a kezem a szám előtt.
– Biztos vagy benne, hogy nem éppen az ellenkező okból jöttél hozzám? – kérdezte David, ügyet sem vetve a közjátékra. – Hogy engem felhasználva kiélvezhesd az olyan emberek rendreutasítását, mint Lady Thirkie?
– Ez nevetséges. – Visszafordultam a tükör felé, és számos sikertelen próbálkozás után ezúttal sikerült egyetlen gyors mozdulattal megfognom a hajam és a gyöngyöket. Rámosolyogtam tükörképemre és a hátam mögött álló Davidre.
Volt némi igazság abban, amit mondott, de csak nagyon távoli igazság, és sem nekünk, sem a házasságunknak nem tett volna jót, ha azon rágódunk. Apa szembesített ezzel még azon az éjszakán, amikor beleegyezett a házasságkötésünkbe. David azt hitte, apa folyamatosan akadályokat fog emelni elénk, valójában azonban csak ezen az egy nehéz beszélgetésen kellett túlesni, azután fejet hajtott és befogadta Davidet a családba. Valójában anya okozta a nagyobb nehézségeket, de erre számítottam is.
Apa behívatott a londoni irodájába, és mindenkinek szólt, hogy ne zavarjanak minket. Egyszerre éreztem magam nagyon fontos személyiségnek és tízéves gyereknek, akit sarokba állítottak, amiért nem végezte el a házimunkáját. Folyamatosan emlékeztetnem kellett magam rá, hogy felnőtt, fiatal nő vagyok. Ott ültem a látogatók számára előkészített bőrfotelben, táskámat a térdemen gyűrögetve, ő pedig tizennyolcadik századi íróasztala mögül néhány pillanatig csak nézett rám. Nem köntörfalazott, nem törődött olyan nevetséges dolgokkal, mint ital, cigaretta vagy kényelem.
– Biztos vagyok benne, hogy tudod, miről akarok veled beszélni, Luce – kezdte.
Bólintottam.
– Davidről – feleltem. – Szeretem őt, apa, és hozzá akarok menni.
– David Kahn – mormolta apa, mintha a szavak rossz ízt hagytak volna a szájában.
Mondani szerettem volna valami ostobaságot David védelmében, apa azonban felemelte a kezét.
– Tudom, mit akarsz mondani, inkább tartsd meg magadnak. Angliában született, háborús hős, a családja pedig nagyon gazdag. Visszavághatnék azzal, hogy a kontinensen nevelkedett, zsidó, és nem tartozik közénk.
– Csak annyit akartam mondani, hogy szeretjük egymást –
mondtam, összekaparva méltóságom maradékát. Anyával ellentétben, aki valójában csupán némi kellemetlenséget tudott volna okozni, apának megvoltak az eszközei arra, hogy megtorpedózza a tervünket. Bár már huszonhárom éves voltam, és Hugh halálával én örököltem volna mindent Farthingon és a címen kívül, csak annyi pénzzel rendelkeztem, amennyit apától kaptam, és David sem volt jobb helyzetben. Ugyan gazdag családból származott, mégsem rendelkezett akkora összeg felett, amiből ketten megélhettünk volna. Családja semmivel sem fogadott el jobban engem, mint az enyém őt. Ez kezdetben meglepett, később azonban már nem csodálkoztam rajta. Valódi kis Rómeó és Júlia történet kerekedhetett volna ki belőle, ha apámnak nem jön meg a józan esze, és nem áll mellém.
– Furcsa, de amikor látlak titeket együtt, és hallom, hogyan beszélsz az ifjú Davidhez, nincs okom kételkedni – bólintott apa. – Mindössze azt szeretném tudni, hogy vajon ennyi elég-e. A szerelem csodálatos dolog, de igencsak törékeny virággá válhat, amikor fagyos szelek fújnak, márpedig előre látom, milyen hideg szelek közelednek felétek.
– Addig nincs baj, amíg te nem vagy egyike ezeknek a szeleknek, apa. – Összeszorítottam a térdem és kihúztam magam, hogy minél felnőttebbnek és józanabbnak tűnjek.
Apa nevetett.
– Ötéves korod óta mindig így ülsz, amikor valamivel hatni akarsz rám. – Hirtelen előrehajolt, hangja komollyá vált. – Átgondoltad, mit jelent Mrs. Kahnnak lenni? Olyan nevet birtoklunk, melynek megszerzéséért mi magunk semmit nem tettünk, csupán Eversley őseinktől örököltük, akik viszont megdolgoztak érte. Ez a név ajtókat nyit meg előttünk. Te most arra készülsz, hogy mindezt feladd, és Mrs. Kahnná válj…
– A Kahn azt jelenti, hogy David ősei már papok voltak Izraelben, amikor mi még kék festékkel mázoltuk be magunkat – idéztem (vagy inkább félreidéztem) Disraelit.
Apa elmosolyodott.
– Jelenleg azonban azt jelenti, hogy az emberek itt, Angliában számos ajtót be fognak csukni az orrotok előtt.
– Azokon az ajtókon nem is akarok bemenni – vágtam rá.
Apa erre felvonta a szemöldökét.
– Jól átgondoltam mindent – mondtam, mert így is volt, legalábbis azt hittem, mindent átgondoltam. – Emlékszel, amikor Billy Cheriton mindenhová elvonszolt? – Billy Hampshire grófjának legfiatalabb fia, és mellesleg anya egyik legrosszabb ötlete volt. A gróf történetesen anyám egyik legjobb barátnőjét vette feleségül. Egész életünkben jól ismertük egymást Billyvel, ugyanazokra az óvodai rendezvényekre jártunk, majd később ugyanazokra az iskolai partikra, anya pedig a fejébe vette, hogy az isten is egymásnak teremtett minket.
Apa bólintott. Ő sem tartotta sokra Billyt.
– Egyszer elmentünk egy cheltenhami versenyre, mert Tibsnek futott ott egy lova, és Billy lengette a családi zászlót. Hozzánk hasonló, kedves emberek vettek körül minket, és a ló természetesen veszített.
– Tibs Cheritonnak sosem volt érzéke a lovakhoz – szólt közbe apa. – Bocsánat, folytasd csak.
– Szóval megpróbáltuk koktélba fojtani a bánatunkat, és hirtelen annyira unatkozni kezdtem, hogy legszívesebben sikoltottam volna. Nem csak Cheltenhamet és a tömeget untam, hanem az egész felhajtást, az egész rituálét. Tibs és egy másik fiú a lótenyésztésről beszélgettek, és arra gondoltam, hogy velünk is ugyanez a helyzet, a kancákkal és a csődörökkel, a fiatal angol köznemesekkel, akik létrehozzák a következő generáció angol köznemeseit, és akkor el sem tudtam volna képzelni unalmasabb dolgot, mint hozzámenni Billyhez, Tibshez vagy bárkihez abból a kacarászó tömegből. – Igazság szerint Tibset akkor sem választottam volna, ha ő az utolsó férfi a Földön, mivel biztos voltam benne, hogy athéni, és ezt szerintem anya is tudta, különben Billy helyett őt szemelte volna ki számomra. – Egyszerűen nem akartam. Bemutattak mindenkinek, bevezettek az előkelő körökbe, és mielőtt találkoztam volna Daviddel, pontosan tudtam, hogy én nem ezt akarom.
Apa ekkor tette fel a kérdést:
– Biztosan nem csak azért mész hozzá Davidhez, hogy elmenekülj ez elől? Hogy sokkold Billyt, és az összes többi Billyt valamivel, amit ők biztosan nem fognak helyeselni? Mert ha így van, az nem szép dolog Daviddel szemben, és a vicces része hamar el fog múlni, hamarabb, mint gondolnád.
Alaposan átgondoltam a kérdést, és valóban ráleltem a szemernyi igazságra, a vágyra, hogy feladjak mindent és borsot törjek az orruk alá valakivel, aki saját nevetséges mércéik szerint teljességgel elfogadhatatlan. Attól tartok, anya is nagyban hozzájárult ennek az érzésnek a felerősítéséhez, miközben éppen az ellenkezőjét szerette volna elérni.
– Azt hiszem, ez is benne van, apa – ismertem el. – Viszont valóban szeretem Davidet, és annyi közös dolog van bennünk, aminek semmi köze a családi háttérhez és a neveltetéshez, hogy az sokkal többet jelent számomra.
– Biztosított róla, hogy nem akar téged áttéríteni.
– Ő maga sem túlzottan vallásos.
– Viszont azt mondta, a vallását sem szándékozik feladni. – Apa a homlokát ráncolta.
– Miért tenné? – kérdeztem. – Az nem egyszerűen vallás, hanem kultúra is. Ő ugyan nem túl vallásos, de nem fog szégyenkezni a kultúrája, a származása miatt, márpedig az áttéréssel pontosan ezt fejezné ki. Egyébként sem számít… akik gyűlölik a zsidókat, azok az áttért zsidókat is gyűlölik. Azt mondják, a zsidó gyerekek az anyjuk vallását követik, tehát ezzel sincs gond.
– Mint ahogy bizonyára az sem számít, hogy az emberek ezentúl úgy fognak emlegetni, mint „az a Mrs. Kahn, aki korábban Lucy Eversley volt.” – Hangjával a társaságbeli hölgyeket imitálta, vagy inkább anyát a legundokabb formájában.
Nem mondom, hogy nem érintett érzékenyen, ám az apró fullánk a fájdalom mellett arra is rádöbbentett, hogy valójában mennyire jelentéktelen ez az egész ahhoz képest, hogy szeretem Davidet. Megráztam a fejem.
– Még mindig jobb, mint nem hozzámenni Davidhez – jelentettem ki határozottan.
– Tudod, Németországban… – kezdte volna apa.
– Csakhogy mi nem Németországban vagyunk. Háborút vívtunk – te és David mindketten harcoltatok –, hogy gondoskodjunk róla, a Harmadik Birodalom határai ne nyúljanak túl a Csatornán. Németország ebbe nem szólhat bele.
– Még Angliában is rengeteg problémába fogtok ütközni, amihez a párod már hozzászokhatott, te viszont még nem – figyelmeztetett apa. – Olyan apróságok, mint hogy nem engednek be egy klubba, és fontosabb dolgok is, például a földvásárlási tilalom. És mindez továbbszáll a gyermekeitekre. Ha a lányaitok felnőnek, a Kahn névvel nem vezetik be őket a társasági életbe, és nem mutatják be befolyásos embereknek.
– Annál jobb nekik – feleltem, bár ez azért engem is megrázott kissé.
– Váratlan döfések és sértések, melyekre nem számítasz – tette hozzá apa.
Jól látta a jövőt, én azonban nagyrészt nem törődtem ezekkel a támadásokkal, vagy jót mulattam rajtuk, miközben szegény David képtelen volt túltenni magát az ilyesmiken, ahogy ez a legutóbbi eset is bizonyította a féleszű Angela Thirkie-vel, aki végtelen ostobaságában úgy vélte, ilyen arccal és bőrszínnel valaki csakis szolgáló lehet. Talán David könnyebben megbirkózott volna a látványos megvetéssel, mint ezzel a fajta lekezelő semmibevevéssel.
Óvatosan elengedtem a hajam, és amikor a helyén maradt, hátrafordultam Davidhez.
– Miattad akartam hozzád menni feleségül, és soha nem törődtem ezeknek az embereknek a véleményével, ezt te is tudhatnád.
Egy pillanatig még őrizte fájdalmas arckifejezését, aztán elmosolyodott, megölelt, és egy időre megint minden rendben volt.
Kézen fogott és kivezetett a kertbe, ahol időközben már beindult anya borzalmas partija.
Miközben odakint sétálgattunk, arra gondoltam, hogy valóban rengeteg közös pont van bennünk Daviddel: könyvek, zene, és még a gondolkodásmód is. Természetesen nem az általános gondolkodásmódról beszélek, hiszen én meglehetősen szétszórt vagyok, és nem is túl éles elme, miközben David elképesztően okos. Ám bizonyos dolgokkal kapcsolatban időről időre hasonló következtetésre jutunk, pedig teljesen máshonnan indulunk ki és eltérő logikát alkalmazunk. David sohasem untat, és sosem kelti bennem azt az érzetet, amit más ismerős, okos emberek: hogy kilométerekkel maguk mögött hagytak. Szinte bármiről tudunk beszélgetni, kivéve persze kapcsolatunk bonyolultabb aspektusairól. Ahogy David is mondta, bizonyos dolgokat jobb a tudatalattiban hagyni.
 Még egyszer megszorítottam a kezét, csak mert szerettem, ő pedig lenézett rám, és ezúttal nem voltunk egy hullámhosszon: azt hitte, valamit jelezni akarok. Ezért inkább csókra nyújtottam a szám, és így leckéztettük meg az ostoba, érzéketlen Angela Thirkie-t,
Anglia legunalmasabb emberének feleségét, akiről mindenki tudta, hogy nem is őt akarta elvenni, hanem a testvérét. Úgy csókolóztunk a gyepen, akár a friss jegyesek, holott nyolc teljes hónapja házasok voltunk, és már rég a tiszteletreméltó házasemberek megállapodott életét kellett volna élnünk.
Mindenesetre amikor meghallottam, hogy Sir James Thirkie-t meggyilkolták, rögtön eszembe jutott Angela Thirkie, aki aznap délután faragatlanul viselkedett Daviddel, és az első, ami átfutott az agyamon az volt – bár szerencsére sikerült elkapnom a gondolatszerelvényt, mielőtt kijutott volna az alagútból, hogy szavakká alakuljon –, hogy ezt bizony megérdemelte.
Az egész akkor kezdődött, amikor David dühöngve berontott a kertből. Éppen Farthingban voltunk, anya egyik rémes politikai összejövetelén. Ha tudtunk volna valami kiutat, egészen biztosan máshová megyünk, anya azonban hajthatatlan volt, így hát ott álltunk gyermekkori hálószobámban – melyet oly boldogan hagytam magam mögött, amikor hozzámentem Davidhez –, ő a reggeli öltözékében, én pedig egy könnyű, térdig érő bézs Chanel ruhában. Belépett, és már ömlött is belőle a szó: – Lady Thirkie úgy gondolja, ki kéne rúgnod engem! Először észre sem vettem, mennyire felhúzta magát, mivel éppen azzal voltam elfoglalva, hogy a gyöngyeim összekuszálása nélkül megpróbáljam a fejem tetejére tornyozni a hajam. Igazság szerint ha a hajam nem áll ellen olyan makacsul, valószínűleg semmi nem történik, mivel én is kint lettem volna a gyepen Daviddel, és Angela soha nem vetemedik ilyen pimaszságra. Mindenesetre az első pillanatokban mókásnak találtam a dolgot, és kitört belőlem a kacagás. – Kedvesem, egy férjet nem lehet csak úgy kirúgni, nem gondolod? Azt válásnak hívják. Mit tettél, ami miatt Angela Thirkie úgy véli, hogy el kellene válnom tőled? – Lady Thirkie a jelek szerint összetévesztett egy alkalmazottal! – dühöngött David, és odaállt a hátam mögé. Így már megpillanthattam őt a tükörben, és amikor megláttam, természetesen azonnal rájöttem, hogy ő maga a legkevésbé sem tartja mulatságosnak a helyzetet, és hogy nem lett volna szabad nevetnem, sőt a nevetés az adott körülmények közt valószínűleg a legrosszabb volt, amit tehettem – legalábbis anélkül, hogy megmutattam volna Davidnek a helyzet humoros oldalát. – Angela Thirkie egy ostoba tökfej. Már évek óta csak nevetünk rajta – mondtam, és ez teljesen igaz is volt, azonban hajszálnyit sem segített, mivel David természetesen nem nevetett rajta évek óta, hiszen nem is volt itt évekig, hogy nevethessen rajta, vagyis ismét csak rámutattam a kettőnk közti különbségre, ráadásul pont azután, hogy az a gyengeelméjű Angela néhány másodperccel korábban már felhívta a figyelmét erre. A tükörben meglehetősen komornak tűnt, ezért megfordultam, hátha úgy valamivel jobban fest. Mindkét kezemmel a hajamat tartottam, mert végre kezdett megfelelően beállni. – Úgy gondolta, nem kellene kiszolgálnom magam a koktélokból, és azt mondta, javasolni fogja anyádnak, hogy rúgjon ki. – Mosolygott, de látszott rajta, hogy egyáltalán nincs jó kedvében. – Szerintem ebben a göncben leginkább egy pincérre hasonlítok. – Ugyan már, drágám, csodásan festesz! – próbáltam csillapítani automatikusan, és még csak nem is túloztam. – Angela egy félkegyelmű, komolyan! Még nem mutattuk be neked? – Dehogynem, az egyik eljegyzési bálon, azután az esküvőn is. – David mosolya még ridegebbé vált. – Ám nem kétséges, hogy azóta is ugyanolyannak lát minket. – Ó, drágám! – Önkéntelenül is felé nyúltam, magára hagyva hajtincseimet, mert erre nem lehetett mit mondani. Igaza volt, és ezt mindketten tudtuk. – Azonnal visszamegyek veled, és jól rendreutasítjuk. – Nem bánnám – David megfogta a kezem és lenézett rám –, csak az a baj, hogy rossz fényt vetne rád. Sokkal kényelmesebb helyzetben volnál, ha egy magadfajtához mész feleségül. Természetesen igaza volt, valóban sokkal kényelmesebb, ha olyan emberek vesznek körül, akik pontosan ugyanúgy gondolkodnak, mint te, mivel hasonló körülmények között nevelkedtek, és ugyanazokon a dolgokon nevetnek. Ez azonban csupán beteges kényelemérzet, és csak addig tart, amíg rá nem jössz, hogy a neveltetésen és a származáson kívül semmi közös sincs bennetek. – Az emberek nem kényelemből házasodnak – feleltem, majd ahogy az a bizalmasaim körében lenni szokott, hagytam szabadon áramlani a gondolataimat. – Kivéve talán anyát. Ez sok mindent megmagyarázna a házasságával kapcsolatban. – A számhoz kaptam a kezem, hogy elnyomjak egy rémült kuncogást, és ugyanakkor megpróbáltam elkapni a távolodó gondolatfüzért. Régi nevelőnőm, Abby tanított meg erre a módszerre. Segített az elszólásoknál, legalábbis ha időben kapcsoltam, ám anya számtalanszor megdorgált, amiért a kelleténél többször tartom a kezem a szám előtt. – Biztos vagy benne, hogy nem éppen az ellenkező okból jöttél hozzám? – kérdezte David, ügyet sem vetve a közjátékra. – Hogy engem felhasználva kiélvezhesd az olyan emberek rendreutasítását, mint Lady Thirkie? – Ez nevetséges. – Visszafordultam a tükör felé, és számos sikertelen próbálkozás után ezúttal sikerült egyetlen gyors mozdulattal megfognom a hajam és a gyöngyöket. Rámosolyogtam tükörképemre és a hátam mögött álló Davidre. Volt némi igazság abban, amit mondott, de csak nagyon távoli igazság, és sem nekünk, sem a házasságunknak nem tett volna jót, ha azon rágódunk. Apa szembesített ezzel még azon az éjszakán, amikor beleegyezett a házasságkötésünkbe. David azt hitte, apa folyamatosan akadályokat fog emelni elénk, valójában azonban csak ezen az egy nehéz beszélgetésen kellett túlesni, azután fejet hajtott és befogadta Davidet a családba. Valójában anya okozta a nagyobb nehézségeket, de erre számítottam is. Apa behívatott a londoni irodájába, és mindenkinek szólt, hogy ne zavarjanak minket. Egyszerre éreztem magam nagyon fontos személyiségnek és tízéves gyereknek, akit sarokba állítottak, amiért nem végezte el a házimunkáját. Folyamatosan emlékeztetnem kellett magam rá, hogy felnőtt, fiatal nő vagyok. Ott ültem a látogatók számára előkészített bőrfotelben, táskámat a térdemen gyűrögetve, ő pedig tizennyolcadik századi íróasztala mögül néhány pillanatig csak nézett rám. Nem köntörfalazott, nem törődött olyan nevetséges dolgokkal, mint ital, cigaretta vagy kényelem. – Biztos vagyok benne, hogy tudod, miről akarok veled beszélni, Luce – kezdte. Bólintottam. – Davidről – feleltem. – Szeretem őt, apa, és hozzá akarok menni. – David Kahn – mormolta apa, mintha a szavak rossz ízt hagytak volna a szájában. Mondani szerettem volna valami ostobaságot David védelmében, apa azonban felemelte a kezét. – Tudom, mit akarsz mondani, inkább tartsd meg magadnak. Angliában született, háborús hős, a családja pedig nagyon gazdag. Visszavághatnék azzal, hogy a kontinensen nevelkedett, zsidó, és nem tartozik közénk. – Csak annyit akartam mondani, hogy szeretjük egymást – mondtam, összekaparva méltóságom maradékát. Anyával ellentétben, aki valójában csupán némi kellemetlenséget tudott volna okozni, apának megvoltak az eszközei arra, hogy megtorpedózza a tervünket. Bár már huszonhárom éves voltam, és Hugh halálával én örököltem volna mindent Farthingon és a címen kívül, csak annyi pénzzel rendelkeztem, amennyit apától kaptam, és David sem volt jobb helyzetben. Ugyan gazdag családból származott, mégsem rendelkezett akkora összeg felett, amiből ketten megélhettünk volna. Családja semmivel sem fogadott el jobban engem, mint az enyém őt. Ez kezdetben meglepett, később azonban már nem csodálkoztam rajta. Valódi kis Rómeó és Júlia történet kerekedhetett volna ki belőle, ha apámnak nem jön meg a józan esze, és nem áll mellém. – Furcsa, de amikor látlak titeket együtt, és hallom, hogyan beszélsz az ifjú Davidhez, nincs okom kételkedni – bólintott apa. – Mindössze azt szeretném tudni, hogy vajon ennyi elég-e. A szerelem csodálatos dolog, de igencsak törékeny virággá válhat, amikor fagyos szelek fújnak, márpedig előre látom, milyen hideg szelek közelednek felétek. – Addig nincs baj, amíg te nem vagy egyike ezeknek a szeleknek, apa. – Összeszorítottam a térdem és kihúztam magam, hogy minél felnőttebbnek és józanabbnak tűnjek. Apa nevetett. – Ötéves korod óta mindig így ülsz, amikor valamivel hatni akarsz rám. – Hirtelen előrehajolt, hangja komollyá vált. – Átgondoltad, mit jelent Mrs. Kahnnak lenni? Olyan nevet birtoklunk, melynek megszerzéséért mi magunk semmit nem tettünk, csupán Eversley őseinktől örököltük, akik viszont megdolgoztak érte. Ez a név ajtókat nyit meg előttünk. Te most arra készülsz, hogy mindezt feladd, és Mrs. Kahnná válj… – A Kahn azt jelenti, hogy David ősei már papok voltak Izraelben, amikor mi még kék festékkel mázoltuk be magunkat – idéztem (vagy inkább félreidéztem) Disraelit. Apa elmosolyodott. – Jelenleg azonban azt jelenti, hogy az emberek itt, Angliában számos ajtót be fognak csukni az orrotok előtt. – Azokon az ajtókon nem is akarok bemenni – vágtam rá. Apa erre felvonta a szemöldökét. – Jól átgondoltam mindent – mondtam, mert így is volt, legalábbis azt hittem, mindent átgondoltam. – Emlékszel, amikor Billy Cheriton mindenhová elvonszolt? – Billy Hampshire grófjának legfiatalabb fia, és mellesleg anya egyik legrosszabb ötlete volt. A gróf történetesen anyám egyik legjobb barátnőjét vette feleségül. Egész életünkben jól ismertük egymást Billyvel, ugyanazokra az óvodai rendezvényekre jártunk, majd később ugyanazokra az iskolai partikra, anya pedig a fejébe vette, hogy az isten is egymásnak teremtett minket. Apa bólintott. Ő sem tartotta sokra Billyt. – Egyszer elmentünk egy cheltenhami versenyre, mert Tibsnek futott ott egy lova, és Billy lengette a családi zászlót. Hozzánk hasonló, kedves emberek vettek körül minket, és a ló természetesen veszített. – Tibs Cheritonnak sosem volt érzéke a lovakhoz – szólt közbe apa. – Bocsánat, folytasd csak. – Szóval megpróbáltuk koktélba fojtani a bánatunkat, és hirtelen annyira unatkozni kezdtem, hogy legszívesebben sikoltottam volna. Nem csak Cheltenhamet és a tömeget untam, hanem az egész felhajtást, az egész rituálét. Tibs és egy másik fiú a lótenyésztésről beszélgettek, és arra gondoltam, hogy velünk is ugyanez a helyzet, a kancákkal és a csődörökkel, a fiatal angol köznemesekkel, akik létrehozzák a következő generáció angol köznemeseit, és akkor el sem tudtam volna képzelni unalmasabb dolgot, mint hozzámenni Billyhez, Tibshez vagy bárkihez abból a kacarászó tömegből. – Igazság szerint Tibset akkor sem választottam volna, ha ő az utolsó férfi a Földön, mivel biztos voltam benne, hogy athéni, és ezt szerintem anya is tudta, különben Billy helyett őt szemelte volna ki számomra. – Egyszerűen nem akartam. Bemutattak mindenkinek, bevezettek az előkelő körökbe, és mielőtt találkoztam volna Daviddel, pontosan tudtam, hogy én nem ezt akarom. Apa ekkor tette fel a kérdést: – Biztosan nem csak azért mész hozzá Davidhez, hogy elmenekülj ez elől? Hogy sokkold Billyt, és az összes többi Billyt valamivel, amit ők biztosan nem fognak helyeselni? Mert ha így van, az nem szép dolog Daviddel szemben, és a vicces része hamar el fog múlni, hamarabb, mint gondolnád. Alaposan átgondoltam a kérdést, és valóban ráleltem a szemernyi igazságra, a vágyra, hogy feladjak mindent és borsot törjek az orruk alá valakivel, aki saját nevetséges mércéik szerint teljességgel elfogadhatatlan. Attól tartok, anya is nagyban hozzájárult ennek az érzésnek a felerősítéséhez, miközben éppen az ellenkezőjét szerette volna elérni. – Azt hiszem, ez is benne van, apa – ismertem el. – Viszont valóban szeretem Davidet, és annyi közös dolog van bennünk, aminek semmi köze a családi háttérhez és a neveltetéshez, hogy az sokkal többet jelent számomra. – Biztosított róla, hogy nem akar téged áttéríteni. – Ő maga sem túlzottan vallásos. – Viszont azt mondta, a vallását sem szándékozik feladni. – Apa a homlokát ráncolta. – Miért tenné? – kérdeztem. – Az nem egyszerűen vallás, hanem kultúra is. Ő ugyan nem túl vallásos, de nem fog szégyenkezni a kultúrája, a származása miatt, márpedig az áttéréssel pontosan ezt fejezné ki. Egyébként sem számít… akik gyűlölik a zsidókat, azok az áttért zsidókat is gyűlölik. Azt mondják, a zsidó gyerekek az anyjuk vallását követik, tehát ezzel sincs gond. – Mint ahogy bizonyára az sem számít, hogy az emberek ezentúl úgy fognak emlegetni, mint „az a Mrs. Kahn, aki korábban Lucy Eversley volt.” – Hangjával a társaságbeli hölgyeket imitálta, vagy inkább anyát a legundokabb formájában. Nem mondom, hogy nem érintett érzékenyen, ám az apró fullánk a fájdalom mellett arra is rádöbbentett, hogy valójában mennyire jelentéktelen ez az egész ahhoz képest, hogy szeretem Davidet. Megráztam a fejem. – Még mindig jobb, mint nem hozzámenni Davidhez – jelentettem ki határozottan. – Tudod, Németországban… – kezdte volna apa. – Csakhogy mi nem Németországban vagyunk. Háborút vívtunk – te és David mindketten harcoltatok –, hogy gondoskodjunk róla, a Harmadik Birodalom határai ne nyúljanak túl a Csatornán. Németország ebbe nem szólhat bele. – Még Angliában is rengeteg problémába fogtok ütközni, amihez a párod már hozzászokhatott, te viszont még nem – figyelmeztetett apa. – Olyan apróságok, mint hogy nem engednek be egy klubba, és fontosabb dolgok is, például a földvásárlási tilalom. És mindez továbbszáll a gyermekeitekre. Ha a lányaitok felnőnek, a Kahn névvel nem vezetik be őket a társasági életbe, és nem mutatják be befolyásos embereknek. – Annál jobb nekik – feleltem, bár ez azért engem is megrázott kissé. – Váratlan döfések és sértések, melyekre nem számítasz – tette hozzá apa. Jól látta a jövőt, én azonban nagyrészt nem törődtem ezekkel a támadásokkal, vagy jót mulattam rajtuk, miközben szegény David képtelen volt túltenni magát az ilyesmiken, ahogy ez a legutóbbi eset is bizonyította a féleszű Angela Thirkie-vel, aki végtelen ostobaságában úgy vélte, ilyen arccal és bőrszínnel valaki csakis szolgáló lehet. Talán David könnyebben megbirkózott volna a látványos megvetéssel, mint ezzel a fajta lekezelő semmibevevéssel. Óvatosan elengedtem a hajam, és amikor a helyén maradt, hátrafordultam Davidhez. – Miattad akartam hozzád menni feleségül, és soha nem törődtem ezeknek az embereknek a véleményével, ezt te is tudhatnád. Egy pillanatig még őrizte fájdalmas arckifejezését, aztán elmosolyodott, megölelt, és egy időre megint minden rendben volt. Kézen fogott és kivezetett a kertbe, ahol időközben már beindult anya borzalmas partija. Miközben odakint sétálgattunk, arra gondoltam, hogy valóban rengeteg közös pont van bennünk Daviddel: könyvek, zene, és még a gondolkodásmód is. Természetesen nem az általános gondolkodásmódról beszélek, hiszen én meglehetősen szétszórt vagyok, és nem is túl éles elme, miközben David elképesztően okos. Ám bizonyos dolgokkal kapcsolatban időről időre hasonló következtetésre jutunk, pedig teljesen máshonnan indulunk ki és eltérő logikát alkalmazunk. David sohasem untat, és sosem kelti bennem azt az érzetet, amit más ismerős, okos emberek: hogy kilométerekkel maguk mögött hagytak. Szinte bármiről tudunk beszélgetni, kivéve persze kapcsolatunk bonyolultabb aspektusairól. Ahogy David is mondta, bizonyos dolgokat jobb a tudatalattiban hagyni. Még egyszer megszorítottam a kezét, csak mert szerettem, ő pedig lenézett rám, és ezúttal nem voltunk egy hullámhosszon: azt hitte, valamit jelezni akarok. Ezért inkább csókra nyújtottam a szám, és így leckéztettük meg az ostoba, érzéketlen Angela Thirkie-t, Anglia legunalmasabb emberének feleségét, akiről mindenki tudta, hogy nem is őt akarta elvenni, hanem a testvérét. Úgy csókolóztunk a gyepen, akár a friss jegyesek, holott nyolc teljes hónapja házasok voltunk, és már rég a tiszteletreméltó házasemberek megállapodott életét kellett volna élnünk. Mindenesetre amikor meghallottam, hogy Sir James Thirkie-t meggyilkolták, rögtön eszembe jutott Angela Thirkie, aki aznap délután faragatlanul viselkedett Daviddel, és az első, ami átfutott az agyamon az volt – bár szerencsére sikerült elkapnom a gondolatszerelvényt, mielőtt kijutott volna az alagútból, hogy szavakká alakuljon –, hogy ezt bizony megérdemelte.